Szól a vészhir: pang a pénzpiacz. Általános gazdasági devalváczió, és mind drágább a pénz. Nagyot szökik a kamatláb...
Gyászos eset, de mi köze mindehhez két tótnak?! Sőt egész Árvamegyének? Van. Hogyne volna, mikor ezért került börtönbe a két jámbor tótocska. Igenis azért. Hogy hogyan, majd elmondjuk.

Árvamegyéből szakadt ide a mi két tótunk: K. Janó és J. Misu. Sokat épitettek mostanában Pesten s jöttek rendre a tótok. Janó és Misu is szorgalmasan hordták a téglát. Hanem hát egyszerre csak azt mondták nekik, hogy mehetnek. Mind elmehet. A tótok kissé bambán néztek egymásra. Hisz még a harmadik emeletet fel sem huzták. Mit csinálnak ezzel a csonka házzal? Hamar kiderült. A vállalkozónak elfogyott a pénze, a bank beszüntette a kölcsönt. Magának sincs pénze. Igy maradt munka, kereset nélkül a két tót. Azért, mert valahol messze, fekete földön verekednek olaszok és törökök.

Már pedig ma a nagy verekedésekhez is pénz kell. A pénz tehát odafolyik. A német, az angol, a franczia tőke most jobban tudja kamatoztatni a pénzt, visszakerülnek tömegszámra a magyar záloglevelek és mind kevesebb pénz marad ebben a szegény országban, mely mindig a külföldi tőke kegyelméből élt. Jön a „krach”. Baj, gond, szerencsétlenség, tönk és börtön soknak, kik könnyelmüek vagy ostobák voltak.

Janó és Misu persze nem ezen elmélkedett. Ők csak azt tudták, hogy most nincs munka és nem is lett munka. A szorgalmas tót kezek megint nem kellenek. Busan és éhesen kóboroltak napokon át ebben a ragyogó, szép és gazdag városban, melyben szegény ember duplán érzi a keservét. Milyen jó volna most mindennapi kenyérnek a hazai krumpli is? ! De mivel utazzanak el?

A Thököly-uton mendegéltek a mult héten. Egyezerre csak Janó felkiált, lehajol s a villamos sinek mentén felvesz valamit. Egy gyönyörü aranyóra volt, csillogó kövekkel kirakva. Brilliánsokkal. Körülnéztek. Senki sem látta őket. Hazavitték a drága kincset. Ott megint megnézték. Hogy fénylettek azok a szépséges kövek! Mennyi pénzt ér ez? De egy jókora karéj többet érne nekik most, mikor olyan éhesek. Megszólalt hát Misu, az idősebb, a tapasztaltabb.

- Én tudni mit csinálni. Viszem a zacziba. Értsd: zálogház. Egy kicsit még tanakodtak, aztán elindultak. Elől ment Misu, ő vitte is a szót.
- Mit adja azért az óráért! - szólt bátran Misu.
A zálogos forgatta, nézegette az órát, majd jelentőségteljesen odasunyitott egy urnak, a ki mindjárt figyelmesen nézegette a tótokat.
- Kié az óra? - kérdezte a zálogos.
- Ezé, a Janóé! - felelte Misu.
- Nem igaz, a Misué, ő találta! - védekezett szepegve Janó.
Erre már odalépett az az ur. Detektiv volt. Nem is érdeklődött sokat, hanem vitte a két tótot a rendőrségre, a hol megmagyarázták nekik, hogy „jogtalan elsajátitás vétségébe” estek. A ki mit talál, azt nyolcz nap alatt beszolgáltatni tartozik a rendőrségnek. Tehát lecsukják őket, aztán mennek haza Árvába tolonczon, mivelhogy itt semmi, ott pedig bizonyára nagyobb szükség van rájok.
Egy kicsit szégyenszemre lesz...S ha végeredményben az okot kerestük: mind azért, mert magas - a kamatláb. Ha nem ugy volna, a két tót most is szép becsületesen hordaná a téglát.