Hatalmas ökölcsapásokkal sujtott le a sors kezet a magyar sportra és ugyszólván csöndes megadással viseltük már a reánk szakadt ujabb, meg ujabb veszteségeket. Mégis a hír, hogy Las-Torres –Béla nincsen több, megtántorította a lelkünket, összeszorította a torkunkat és a kétségbeesés lázával öntötte el meggyötört szívünket.

Uszósportunk egéről letünt a legfényesebben tündöklő csillag. Üstökös volt Las-Torres Béla, a ki nemcsak világraszóló képességeiért állott a legelső helyen a magyar sport jelesei között, de a legjobbak, legkevesebbek és legszeretetreméltóbbak közé sorozta egyénisége, intelligenciája, férfias jelleme és nemes bajtársai érzése.

A gyászos veszteségektől meggyötört agyunk fáradt gondolatait végig járják a csatamezőket és virágot tűznek elesett hőseink lehagyott sírjára. Lelkünk suhanó szárnyakon megjárja északot és délt, keletet és nyugatot, mert mindenütt talál hantot, a mely a mi katonáinknak, a sport katonájának hősét takarja.

Most a dalmát tengerpart egyik szépséges városkájában időznek gondolataink és siratják elköltözött, szegény jó Las-Torres Bélánkat, a kinek nem ellenséges golyó, hanem gyilkos betegség oltotta ki ifju, szép életét.

A veszteség, a mi Las-Torres halálával a magyar uszósportot érte, megmérhetetlen. Az eredmények regisztrálása, a melyekkel a megboldogult pazar bőkezűséggel ajándékozta meg uszósportunkat, maradjon a jövő feladata, a mai napokat szenteljük a gyász és zokogó fájdalom megilletődött perceinek.