1917. végén a német hadvezetés győzelmi reményeit az orosz forradalomhoz (a keleti front kiesik) és a búvárhajóharchoz fűzte. 1918. nyarára nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a remények alaptalanok.

Röviden: a német tengeralattjáró-flotta egyre kevesebb kárt okozott az antant szállításnak, ugyanakkor ő maga egyre több veszteséget szenvedett, miközben a veszteségéket a német tengeralattjáró-építés egyre kevésbé tudta pótolni.

Galántai József történész könyvében mindezt adatokkal is bőven alátámasztja. Nos, 1918. első felében a németek épp feleannyi ellenséges hajót süllyesztettek el, mint 1917. első felében.

Ugyanakkor a jelentős brit hajóépítés, az antantnak szállító semleges hajótér és mindenek előtt a hatalmas amerikai flotta révén valójában már több új antant hajó kapcsolódhatott be a szállításba, mint amennyit a németek elsüllyesztettek.

1918. nyarán 9250 antant hajóból már csak 104-et süllyesztettek el a németek, ami az egyéni tragédiák ellenére, a háború egészének összefüggésében már egészen jelentéktelennek mondható. A német tengeralattjárók tehát nem tudtak fordulatot előidézni az erőviszonyokban, mint ahogy azt 1916 végén remélték.