Dtum
Login with Facebookk
1925 | Február

Ady Endre éjszakái

Kalandjaim a költővel girbe-gurba pádimentumokon -

A Három Hollóhoz címezett csárdából kukorékolás hallatszott, Zuboly, a tudós költő kukorékolt...

Hajnalodott Budapest felett, 1913-ban kora tavaszon.

...Miért kukorékolt doktor Bányai Elemér, akit közönségesen Zuboly írói nevén szoktak szólongatni, amíg a muszka golyó leterítette őt a Kárpátokban?

Zuboly azért kukorékolt, mert dühös volt a maga angyali szelídségében - nem győzte már az asztalverdesést az elefánt-hangú Reinitz Bélával a mindennapi igazság keresésében.

Milyen volt Ady Endre kocsmája, a Három Holló?

Ma már a nyoma is eltűnt az Andrássy útról, mert ez a sorsa minden intézménynek, ha még egyszerű serház is, ahová a Szentek és Bolondok beteszik a lábukat. A Három Hollóhoz pedig bőven jártak az akkori pesti szentek, amikor az éjszakának amaz órái elkövetkeztek, mikor a szerkesztőségi szolgák végre seprőt vehettek a kezükbe.

Kiseperték a serházzal szemközt lévő Pesti Napló szerkesztőségéből Kéri Pál urat, akinek homlokán akkoriban még semmiféle jegy nem mutatta, hogy egykor kötél általi halálra ítélik a magyar bírák - inkább poétás hajlandóságokat sejtetett ez a fiatalember, aki már tán gyermekkorában is kopasz volt...

Kegyelemben elbocsájtatott a Három Hollóhoz a New York kávéházból a vörös Grajna, más néven Greiner Jenő, akit azért neveznek Grajnának, mert Reiner, az operettíró, akkoriban magyarosítja a nevét: Rajnára - aki bár születésénél fogva egy Dalszínház utcai gazdag háziúrnak volt a fia, foglalkozására nézve pedig az akkoriban sem rosszul jövedelmező közgazdász pályán működött: csak ünnepnapokon mondhatta magát egy ezüst ötkoronás tallér tulajdonosának...

 

Költői betegség lappangott ebben a vöröses férfiúban, akármilyen ravaszkodással dörzsölgette össze kezeit az asztal alatt. Nem csodálnám, ha egyszer titkos versekre találnának, amelyeket ez a férfinak is kiváló emberpéldány, a mindennapi nevén Vörös Grajna itt-ott nők emlékkönyvébe elhelyezett...

Szabadságot kapott ugyanekkor kísértetjárásaira Révész Béla is, aki idáig egy régi kolostor faláról hallgatózott a körülötte történő eseményekre. Olyan szórakozottan lépett be a Három Holló füstjébe, mintha nagyon messzi földről, valamely melódiától visszhangzó szigetről jött volna az ábránd nélküli Pestre... És ezeknek a melódiáknak a visszhangját itt keresgélte volna tovább az Andrássy úti kis serházban, hol néha a Különös Idegen riadozó vadászkürtje, máskor magányos fuvolázgatása felhangzott.

*

...Ám újra, meg újra nyílik a Három Holló ajtaja, mint ez már régi szokásuk a kocsmai ajtóknak, amelyeket konok bánattal vagy illanó örömmel olajoznak.

Belépkednek más barátok és tisztelők, akik az éjszaka e késői órájában sem térhetnek addig nyugovóra, amíg néhány költeménynek vagy valami hasonló haszontalanságnak az élettörténetét meg nem beszélték.

A púpos Löffelmann csárdás, az Andrássy út Quasimodója nem minden jóakarat nélkül figyeli a Holló hátulsó szobácskájában gyülekező társaságot, habár ez a sermérő név szerint és személyesen csak azokat az urakat és hölgyeket ismerte, akik a közeli Orfeum vagy a Folies Caprice lámpásai alatt találták meg élethivatásukat és masztix-, valamint rizsporszagot hoznak magukkal az ajtón át.

 

Spitz-táncosnők tervezgetik itt egy sarokban legközelebbi moszkvai utazásukat, míg a másik asztalnál olyan művésznők nevelgetik a barna söritallal keblük terjedelmességét, akik elmúlt életükben talán már Irkutszkig is eljutottak, ilyenformán nem akarnak messzibbre utazni a Szerecsen utcánál. Más sarokban fetünedezik Patti, a pesti éjszaka bűvészmestere, akiről az a legenda járja, hogy már több mint százesztendős, ugyanezért parókáját is kénytelen gesztenyebarnára festetni. Amott öreg artisták sírják bele a habos kriglibe azokat a régi időket, amikor még biztosan tudták a trapézugrást és a késnyelést.


Asztmatikusan szuszogva nyomul be az ajtón a régi Andrássy út éjjeli őre, akinek minden elfogyasztott spriccerről és palackpezsgőről tudomással kellett bírni, hogy a megfelelő forgalmi adót egy kis baráti kölcsön alakjában kivethesse... Diogénész Blau volt ez a kövér ember és bár tőzsdeügynöknek született: nagyon szeretett korhelykedő fiatal költőkkel éjszakázni és nékik elmondogatni a maga groteszk életfilozófiáját: öreg virágárus asszonyokról, akiktől már senki sem vásárolt virágot a Télikertben, valamint azokról a szerencsefiakról, akik még mindig fiákeren robogtak végig a régi Pest legszebb útvonalán, holott neki, Diogenésznek Európa legolcsóbb járművére, a konflisra sem tellett. -

 

És e helyen az éjszaka ínyence mindig a csapolt sör frissessége iránt érdeklődött, természetesen jó, bécsies német nyelven kérdvén Löffelmannt vagy a megbízható csapost, és jó szentesi dialektusban beszólott a kis szobába a maguk rejtelmes ceremóniáit végző Szentekhez és Bolondokhoz:

- Fiúk, ma nem jó a sör. Inkább bort igyatok.

*

Mik voltak azok a rejtélyes ceremóniák, amelyeket éjnek éjszakáján a Három Hollóban űztek, a kis szobában, azok a férfiak, akik a város legtávolabbi részéből is összegyülekeztek, hogy mindennapi szertartásukat elvégezzék?

Mint említettem: Zuboly szerkesztő úr már éjfél után kukorékolni szokott dühében, mert a Bömbölőt nem győzhette meg a kézenfekvő Igazságról, amelyet Zuboly úr szerint nyomban meg kell értenie a legnagyobb marhának is a városban. De Reinitz túlkiabált minden hangot a kis szobában:

- Éljen a legnagyobb marha!

És öklével úgy verdesi az asztal lapját, mintha verekedésre készülődne, pedig titokban csak azon töri a fejét, hol találhatna egy zongorát, amelyen legújabb dalszerzeményét Zubolynak, a legszentebbnek bemutathatná.

...Váratlan vendég nyit be az ajtón, Hatvany úr, aki azt a Különös Idegent keresi, aki Nagyváradról és Párizsból ebbe a városba tévedt és itt, az egzaltációra amúgy is hajlamos fiatalságnak olyan tippeket adott költeményeiben, amilyen tippeket a legvénebb papagájnak sem jutna eszébe kihúzni a planétás-dobozból. De a Különös Idegen még nincs jelen a csárdában:

- Bizonyosan megint zsúr van Vésziéknél - mondja egy tévedező, de szordínójában is féltékeny hang az asztal mellett. Révész úr volt a felszólamló, mert nyilván ütött valahol fertályt a falióra, amikor az egyébként hallgatag kakukk is kikullant házikójából.

Hatvany úr, aki karcsú redingot-jában bátran beillenék egy angol regénybe is, amelyet Pendennis Arthur ifjúkoráról írtak, nem sokáig állhatja a Három Holló zaftos virsli és hagymás hering kigőzölgéseit. Azonkívül is furcsállja, hogy Vörös Elek, a kifestett arcú orfeumi cigányprímás olyan otthonossággal telepedik le a Szentek és Bolondok asztalához, mintha együtt járt volna muzsikálni Párizsba azzal a fiatalemberrel, akinek az érkezését itt várják.

 

Nem sok bizalmat ébreszt benne Blau Diogénesz sem, aki a jeles pesti kereskedőfirma fiának megjelenésére sokkal többet ólálkodik az extra-szobát elválasztó függöny mellett, mint ezt más szegény költőkért tenni szokta. Hatvany úr mind reménytelenebbül várakozik, még az sem bírhatja őt maradásra, hogy odakünn a söntésben éppen döngetni kezdi hordóját a púpos Löffelmann.

...Már a közeli éjjeli kávéházakból jönnek hírlapírók, akik gyűrött mandzsettájukon hordják az éjszaka érdekes híreit. Posta jön Helvéciából, hogy M. Doktor, nevezetesen Lexikon-szerkesztő éppen ebben a percben szöktette el a kávéház egyik nevelt leányát, aki az éjszakázó hírlapíró körökben Kisfuvaros Rózsi névre hallgatott. A szöktetés egy Ó utcai ablakon át történt, mint akár a regényekben.

De a romantikus Lexikon-szerkesztő különös kalandja sem tartja vissza a vörös Grajnát attól, hogy a maga gyomorrákos undorával elmondja nézeteit a véletlenül távollevő asztaltársasági tagokról, holott a vörös Grajnának éppen az volt a fő erényessége, hogy szemtől-szembe is nagyszerűen és kiadósan meg tudta mondani kellemetlen véleményeit barátainak.

Már a rekedt hangú Bakti Gyula is betámolyog az éjjeli hírlapírók különös kiszólásaitól megrészegülten: a Friss Újság példányaival. A tolakodó rikkancs csak akkor vonul vissza, amikor őt erre szerkesztője, Révész úr inti.


*

De végre jő - Ő.

Hinnéd, hogy egy vidéki színész robban be az ajtón, akinek aznap némi sikere volt a kövér polgármesternénél... Máskor az ifjú Eugén Anyegin bundáját keresnéd rajta, amint szenvelegve jár mulatozásai után.

- Lédával voltam, te Bolond! - harsogja legjobb barátja és lakótársa, Révész Béla fülébe, pedig Bélánk már régen leszokott arról, hogy szerelmének szemrehányásokat tegyen.

Csinos, vidékies úrfi.

A kezét néznéd: olyan tiszta, mint egy fiatal szerzetesé, amelyet az imént mártott meg a szenteltvíztartóban.

A haját vizsgálnád: ama sánta lord jutna eszedbe, aki költői ihletében átúszta a tengerszorost.

A szemében egy ijedt, beteg gyermek félelme, akit elalvás előtt dajkája a kapufélfának támaszkodó öreg Halál kalandjaival mulattat - míg a másik pillanatban akár olyannak is láthatod szemét, mint egy mohó kalandorét, aki Nagyváradtól Párizsig minden gyönyört felhabzsolni, minden női testből való drágaságot magához ragadni óhajtana.

Ó, ezek a fejedelmi szemek!

Néztek mélázva, borral és szennyel meglocsolt kocsmaszobák felett, mintha szétnyíltak volna előtte egy pillanatra a falak, hogy lássa a messze elterülő, melankolikus Magyarországot!

Néztek kihívóan és dacosan, mintha félelem nélkül merednének szemközt azzal a halálos Sorssal, amely csak azért nem éri utol a Három Hollóban, mert az Andrássy úton nem talált bérkocsit, mind elvitték őket a sors menyasszonyai, a Cifra nők, akik ilyenkor hajnaltájban szoktak hazafelé menni.

De mégis legtöbbször hízelkedően, bocsánatkérőleg néztek ezek a szemek, mintha végtelen szelídséggel előre pardont kérnének az alkalmatlankodásért, amelyet tulajdonosuk itt Magyarországon okozni fog.

...Ravaszdian, mintha hamis játékhoz invitálna: figyelte a kukorékoló Zuboly és a tomboló Reinitz vitatkozását. Nagynéha volt egy simogató sugara Révész Béla részére is, de ugyanakkor a maga nyerítő hangján a fülébe kiáltotta:

- Süket ember - bolond ember.

...Ezalatt a vörös Grajna valami rettenetes héroszi feladatra készülődött. Pénz hiányában adós akart maradni pohár söre és virslije árával az ismeretlen főpincérnek. - Ügyét sikeresen végrehajtotta, mert a kalendáriumokra piros betűkkel volt felnyomtatva még 1913 száma.

*

De mi gazdagok, mi széllelbélelt, faágon való himbálózásra ítélt milliomosok tovább maradhattunk úgy a Hollónál, mint a Holló után következő csárdában, ahová Ő mindig olyan szerényen és bizonyos izgatottsággal lépett be, mint az úriházba a betlehemes fiú, akinek majd a verset el kell mondani.

...Mielőtt azonban bejárnánk a hatodik kerület egérlesően hunyorgató, hajnali kocsmahelyeit, beszéljük el az operai szfinxszel való csatát.

Ő hajnali bolyongásaiban már korábbról szemügyre vette ezeket a bőkeblű hölgyeket ott az Operaház lépcsőinél, a mozdulatlan szívűeket, akik lelketlenség dolgában felülmúlnak minden cifra Elszántságot, amely éjszaka az Andrássy úton koncsorog. Ő tudta, hogy ezek a kőnők fütyülnek az ő költeményeire, holott másvilágias látományaiban kisütötte, hogy az egyik szfinx, amelyik a Dalszínház utca felé foglalja el örök állomását: éppen Léda asszonyhoz hasonlít.

(Azt hiszem, hogy minden szerelmes tapasztalhatta azt a különös érzést, amely akkor buggyan fel lelkében, amikor véletlenül valaki olyannal találkozik, aki némileg hasonlatos az ő szerelméhez. Elég néha egy szó vagy egy mozdulat az alteregó részéről, hogy a szerelmes káprázatokba essen - hátha valamely titkos kapcsolat fűzi őt az ismeretlen alteregóhoz.

 

Így például azok a szerencsétlen éjjeli nők, akik az operai szfinxek előtt árulják hulladozó virágleveleiket: sohasem tudhatják, hogy miért hajol le éppen az ő szegény virágszirmukért egy őgyelgi fiatalember, akit azelőtt sohasem láttak?... Kinek az elképzelt alteregója ő, az utca lánya, a hercegnőé-e, aki most az udvari bálon pörgeti bokáját, vagy pedig egy kolostorbeli szűzé, aki e percben talán hideg kövön térdelve imádkozik szerelme életéért?)

Ő a Dalszínház utcai kőnőben fedezte fel Léda asszonyt és felment hozzá a hét lépcsőfokon, mint a buddhista hétrétű-úton, hogy tiszteletét bemutassa a márványszívűnek. Az ilyen tisztelgések alatt barátja mindig távolabb állott, mert ez az úriember akkortájt nemcsak a kőszüzeket vetette meg, hanem a meleg húsból, forró szívből való hölgyeket is. Ugyanezért a jóbarát a hajnal derengésében unottan kiáltott:


- Gyere már, Agyibagyi, mert még becsukják a Borozót.

- Várj! - felelt a magasból a tüdőbajosok és a szerelmesek örök rekedtségével ő. - Még csak egy szót mondok neki.

Nyilván sugdolózott a szfinxszel, lakására hívogatta őt abban az időtájban, amikor Révész Béla, a lakótárs majd a fülére fekszik.

De a szfinx nem ment el.

És Ő ezért nagyon megharagudott egy hajnalon.

Az igaz, hogy ennek a haragosságnak az előidézésében része volt Rákosi Jenő úrnak, aki éppen aznap vonultatta fel harmincmilliónyi magyar közvéleményét a szegény Duk-duk Bandi ellen, és része volt annak az ártalmatlannak látszó, könnyű asztali bornak, amelyet ő olyan nagyon kedvelt, de a Púpos becsületes volt, nem vizezett.

A Szfinx makacsabb volt ezen a hajnalon, mint egyébkor. Nem adott választ a költő esdeklő szavaira.

- Hát ha nem jössz, viszlek! - kiáltotta ő a magasban és szilágysági szilajsággal a nőoroszlán hátára vetette magát.

A kőszívű megnyergelése azonban most sem sikerült. A távolabb álló jóbarát csak annyit látott a lefolyó eseményekből, hogy egy szegény, kalap nélküli férfitest zuhan le a szfinx hátáról és a gyönyörű férfifő, amelynél szebb és finomabb nem volt Nagy Magyarországon: nagyot koppant az ölnyi mélységben az egyik lépcsőfokon.

- No, ennek kampec - gondolta magában a Jóbarát, mert az ilyen válságos pillanatokban az embernek mindig a legegyszerűbb szavak szoktak az eszébe jutni.

A költő egy másodpercig vagy kettőig holt mozdulatlansággal feküdt Szerelme lábainál.

- Ó, a nyomorult! - hallatszott egy fájdalmas nyögés a hajnali sötétségbe borult lépcsőkről. Ilyen hangon nem a költeményekben, hanem az életben szoktak beszélni...

Az odasiető Jóbarátnak megint csak egy paraszti mondás jött a nyelvére:

- Kancarúgás nem szégyen!

Ennek a disznótoros mondásnak volt-e hatása vagy pedig valamely csodálatos, láthatatlan karok - talán éppen az édesanyjáé onnan a messzi Érmindszentről - vigyáztak az ölnyi magasságból lezuhanó költőre - Ő nevetve talpra ugrott, megkereste elhullott fövegét és vitézkedő kedvvel, mint legjobb napjaiban szokta: nyomult előre a közeli Borozó piros köddel fénylő ajtajának. A Jóbarát álmélkodva utána. Ő a korcsma küszöbén megfordul és hangosan kiált:

- Hol marad Bolond és Szent Barátom, Béla?

De már jött is a hűséges Révész és arca még mindig krétafehér volt a kiállott ijedelemtől.

A reggel halottasan józan ujjait már kopogtatásra emelte a korcsma ablakai előtt, Ő még mindig azt magyarázta az egybegyűlt barátoknak, hogyan rúgott fel a nőoroszlán, amikor hátára pattant... A New York kávéházból telefonon előhívott Lukács doktor rövid vizsgálódás után megállapította, hogy a költő koponyáján a legkisebb sérülés sincs, ugyanezért nem is adott hitelt az egész kalandnak.

*

Ámde csak ballagjunk tovább azon a bizonyos Mező utcán, ahol az akkori Pest fiatalságának életéből legalább egy fertálynyi lejátszódott.

Az éjjeliző hírlapírók, ha ingük nem is volt a legkifogástalanabb: felhajtott bundagallérral baktattak itt végig, mikor Popovics, a huszárnadrágos portás az utolsó részeg embert is kocsira ültette az orfeum előtt. Pár nélkül maradt, álvatag hölgyek néztek reménytelenül a költő karcsú alakja után, amely ilyen tájon bizony már ingadozott, mint a nádszál a szélben, míg a hív Révész, talán éppen lakótársa gyengesége miatt kettőzött erővel birkózott meg azokkal a folyadékokkal, amelyekről az orvos urak már akkoriban is azt mondották, hogy ártalmasok a szívnek.

 

Ám a Dessewffy utca sarkán csárdája ajtajában áll Kovács, a kerekfejű kocsmáros és nyájas, vidékies szívélyességgel invitálja fogadójába a társaságot, amely még a tegnapi napról keletkezett. Ó, itt hiába kerestük már azoknak a francia szappanoknak a szagát, amelyektől még korán estén a költő arca illatozott. Zuboly medvebőr szagát inkább lehetett volna érezni ezen az arcon... tompa szájából sem szálladozott a fogkrémek és öblítővizek illata, pedig ezekkel a tisztálkodó szerekkel mindig bőven szeretett bánni. Inkább Révész Béla örök szivarjának a kesernyés ízét vette kölcsön az ő lehelete is...

 

A hajzata, amely az esti órákban szeretett még úgy fodrozódni, mintha éppen akkor frissen került volna ki egy női kéz simogatásai alól, a Dessewffy utca sarkán már homlokába lógott, mint akár azoké a futó költészeké, akik többé-kevésbé már utánozgatni kezdik őt ebben az időtájban is... És fehér gallérján foltok mutatkoznak az éjszakai eseményektől, mintha ingén is nyomot hagytak volna azok a méltatlan szavak, amelyeket itt-ott maga is elejtegetett.

És magatartása, amely odáig az egész világ iránt való hízelkedést és barátságosságot is tudta kifejezni: a Dessewffy utca sarkára érve vad és cinikus lett, mint egy vidéki hírlapíróé, aki szívből megveti pesti kollégáit.

Kovács vendéglőjében a nyers vereshagyma szaga éppen akkor ereszkedett küzdelembe a fokhagyma szagával. Az elmúlt éjszaka fülledt még élményeivel a fogadó szobájában. Muzsikus cigányok kártyáztak egy sarokban és ölbeli gyerekkel tarka-barka cigánynők várakoztak reájuk. A pincérnő olyan közönséges volt, mint a nagymosás. De helyén volt Kovács, a nyájas kocsmáros. Habzó bort, amolyan pezsgőfélét állított az asztal közepére, amely asztalhoz aztán figyelmező füllel maga is lekönyökölt.

*

...Hát lehetett ez a csárda akármilyen utolsó ebben a nagy országban: az igazi Ady mégis csak itt mutatta ki valódi arculatát, két barátja és egy analfabéta kocsmáros előtt, aki odáig, amíg Ady-verset nem olvasott: egyetlen költeményről sem tudott a világon a káromkodáson és a Miatyánkon kívül.

Itt ugrott ki, a szurtos kis szobában, ahová néha messziről behallatszott a Terézia templom déli verse (mert a harangozók mindig konkurálni akartak az illuminátorokkal) az az Ady Endre, akit Vészi bácsi udvarias zsúrjain nem láthattak a még akkor hajadonfővel járó Vészi-hölgyek, de nem ismerhetett meg még maga az okos Léda sem, ez a Nagyváradról származott kézilámpás, amely mindig előre szerette volna az utat mutatni a botorkáló költőnek, míg a költő néha szeszélyességében a háta mögé világított a lámpással, aminthogy mindvégig ismeretlen maradt ez az igazi Ady úgy a Három Hollónál, a Szentek és Bolondok Társaságában, valamint a Meteorkávéházban, ahol ambiciózus fiatal ügyvédek, orvosok, tanárok is tisztelegtek néha a költőnél, és tiszteletükkel majdnem olyan terhére voltak, mint a plébánosnak a kezet csókolgató iskolásgyerekek.

Itt, a csárdában, amelynek talán már a helye sincs meg: többek között kiderült a Költőről, hogy veszekedő és gyűlölködő emberi tulajdonságai vannak. - Hej, hogy tudott marni, csípni, gyilkosságra uszítani itt irodalmi barátai és ellenfelei ellen két Barátot, akik közül az egyik a jó Gondviselés komolyságával ült mellette, míg a másik olykor csak azért ereszkedett irodalmi témák megvitatásába, hogy ne kellessen még hazamenni, amit nem nagyon szeretett tenni.

 

Azok a mondatok, haragosságok, gonosz lenézések, vitriolos kiszólások, amelyek valaha tán a nagyváradi bodegában kezdődtek, itt folytatódtak. Nemigen nyomtattak le az akkor magyar hírlapok kétszer egy nevet, amelyről a Kovács kocsmabeli bús duhajnak nem lett volna meg a maga megjegyzése. Epe, gúny, dölyf, mélységes megvetés minden szó, amely a szurtos kis szobában elhangzik, ahol a jelenlévő Tisztelő, a kerekszemű kocsmáros érthetetlenül bólongat a "Fiúnak"

, amint a költőt becézgetve nevezte.

 

De azok az írók, akiket valamely külföldről ideplántálódott szokás szerint: beérkezetteknek szoktak mondani, szorongathatták a nadrágszíjukat, hogy a nadrág le ne essen róluk ilyen reggeleken, amikor a költő Kovács úr odújából szemlét tartott a kombattáns magyar irodalom felett. Az öreg Rákosi Jenőtől az ifjú Dinnye Mihályig mindenkiről volt valami olyan mondanivalója, amelynek nem nagyon örvendezett volna az illető, ha az ablakon át hallgatózik.

Ez volt az igazi Ady - a gőgbe, lenézésbe, sőt néha némi antiszemitizmusba burkolózott csinoskás vidékfi, holott már javában a "Nyugat� főmunkatársa volt. Külsőleg finom, Párizsjárt, elegáns magyar úriember...

...A Kovács-csárdában nem sokat számított a tartózkodás időpontja és a fogyasztás mennyisége, mert a társaságnak folyószámlája volt itt, mint valami bankban, ahol nagyobb letétet őriztetnek.

*

...És mégis: ezekben a kocsmás-csárdás időkben volt Ő a legdíszesb karácsonyfa a magyar irodalom ligetében.

A versforrás csodálatos bőséggel bugyogott belőle, akár a Kocsmacsillag állott a feje felett, akár valamelyik barátságos házban évődött. Papirost és ceruzát vett elő a Holló-kocsma asztalánál, hogy javítás nélkül, folyamatosan leírt új versével valamely barátját megajándékozza. De megtette ugyanezt a Télikert kucséberszagú, illatszeres miliőjében is, mintha csak azt akarta volna elérni, hogy barátai sohase felejtsék el a vele töltött éjszakákat.

Ajándékozott, mint egy fejedelem.

Bizonyára maradtak versei különböző hölgyeknél is, amikor éppen Vénusz csillaga ragyogott az égboltozaton. Könyvei egymás után jelentek meg, a brómos üveget inkább poétás affektációból hordta a kabátja zsebében: valójában még nem volt arra szüksége. Fülledt volt a pesti éjszaka a mámortól, amelyet a francia módszer szerint készített borok, Egyiptom földjéről származó mákonyos cigaretták és a művelődést, irodalmat óhajtó nők okoztak - hiszen még mindnyájan emlékezünk arra a szerencsétlen leányra, aki költőnőként mutatkozott be az egykori Helvécia kávéházban, papirosokat és könyveket tartott a kezében, amikor a vidéki kupecek borral rakatták meg az asztalt, és valóban fel is olvasta az Éj leánya legújabb költeményeit, ha Ady Endre véletlenül a kávéházba bevetődött...

Ugyancsak az éjjeli mulatókat járta az a fokosos ember, aki színes papirosokra nyomott verseit árulta és szavalta: az egykori Hazafi-Verai Jánosnak valamely késői maradéka. De ugyanakkor az orfeumi zenekar már azokat a finom franciás melódiákat játszotta, amelyeket egy héttel előbb a nizzai karneválon muzsikáltak és nappal se volt csodálkozni való, hogy egy jobban sikerült magyar regényből rövid pár hónap alatt két-három kiadás megjelenik...

Még boldog béke volt Magyarországon, Budapest úgy vágyódott a civilizáció - és benne: a jó irodalom után, mint azok a vad néptörzsek, amelyek először kóstolják meg a messziföldről jött hajósok pálinkáját.

A költő, aki kezdettől fogva valakinek érezte magát ebben a városban: olyan széles, céhmesteres léptekkel mehetett végig az Andrássy úton, mintha azt várná, hogy a paloták térnek ki majd útjából. Hiszen már Reinitz komponálásában a zenehangok is szárnyukra vették némely versét, különösen olyankor, ha azokat a zeneszerző személyesen bömbölte el a Magyar Világkávéház szeparéjában. Én mindig csodálkoztam az ilyen hangversenyek után, hogy nem kértek kártérítést a zongoráért.

*


Ez a mai előadás nem tekinthető egyébnek, mint bevezetőjének a feljegyzéseknek, amelyek a költőről ez év folyamán a Nyugatban fognak megjelenni, azért már végzek is a mai penzummal, ott, ahol Ady Endrével utoljára találkoztam.

A tántoríthatatlanul hű Révész Bélának köszönhetem ezt az utolsó találkozást is, mint annyi jó találkozást Adyval az életben.

A költő levelében jelentette, hogy egyedül nem merészel elmenni éjszaka hazulról, magával hozza Csinszkát is. Az úrihölgy jelenléte miatt nem választhattuk tehát összejövetelünk helyéül valamelyikét a kedves fiákeres kocsmáknak, ahol annyi meghitt éjszakát töltöttünk. Kellő úrias miliőről kellett gondoskodni, bár Révész előadta, hogy a költő már nem tud emberek közé járni, napjait betegágyban tölti.

 

Miután történetesen akkor a Royal szállóban laktam, könnyen elintézhettem a fogadóban, hogy olyan extra szobában terítsenek, ahová egyenesen az utcáról lehet bejutni anélkül, hogy valamely kíváncsi vendég pillantásaival zavarná a nyűgös, beteg költőt. Erre a legalkalmasabb volt az a szoba, amelyet az idő tájt Fehér szobának neveztek. A falon gobelinek, az asztalon kristály és ezüst szerviz, a szellőztető készülék még Révész Béla fekete szivarjainak a füstjét is könnyűszerrel megszűrte...

Ady váratott magára.

Már körülbelül tízre járt az idő, amikor egyik karja alatt egy doboz cigarettával, másik karján Csinszkával megjelent. Csinszka mosolygott, mint mindig, míg a költő hamarosan, de tréfásan is így üdvözölt:

- Igazán csak azért jöttem el, mert Süket és Bolond embereket nem szabad becsapni, akárcsak a gyermekeket. Alig bírtam felkelni az ágyból.

Szemügyre vettem a költőt. Testileg még nem látszott rajta olyan változás, amely néhány hét múlva bekövetkezendő végét jelezné.

Ezen a napon legjobban élt rajta a haja, amelybe nem tudta ezüstjét belekeverni a fájdalom, akármennyi testi szenvedésen ment át a költő. A szeme valamivel nagyobb volt, mint legutolsó találkozásunkkor. Az ajkszéle valamely belső láztól remegett és alig nyúlt az eledelekhez, inkább a boros flaskót vette kezelés alá, és a jó Révész nem tudta eltitkolni szomorúságát. Amiért aztán Ady a második pohár után megint a régi nyerítő hangot hallatta:

- Süketember - bolondember!

És ez a régi, kacajos vad hang: mintha jeladás lett volna arra, hogy a Fehér szobában a függöny szétlebbenjen és megjelenjenek kísértetiesen a múlt idők alakjai...

Elsőnek jött vérző mellével Zuboly...

A költő nyomban kijelentette, hogy ő valójában nem tudja elhinni, hogy Zuboly igazán meghalt volna. A csatatéren minden egyenruha egyforma.

Friss sírhantja alól kezét dörzsölgetve érkezett meg a vörös Grajna, akinek nem sikerült a temetés árával adósnak maradnia.

- Vörös ember, vörös kutya, vörös ló - egy se jó! - rikkantotta fel Ady, mintha valami megszálló borongást akarna elkergetni magáról.

Aztán még sokat beszélgettünk Léda asszonyról, aki ugyan testileg nem halt meg, de mégis halotti koszorúvá vállott a költő életében.

Itt Csinszka csendesen jelt adott a költőnek a távozáshoz, mert a kristályüvegekből már kifogytak az előre elkészített asztali borok.

A költő még egy darabig makacskodott - mintha a szfinxet akarná újólag megnyergelni... És a tomboló jókedvből egyszerre lezuhant a legnagyobb szomorúságba - mint akár azon a régi éjszakán a szfinx hátáról...

- Talán én is meghalok nemsokára - mondta olyan hangon, hogy megborzongtunk az asztalnál. Kopogtattak az ajtón - de még nem a Halál volt, hanem a pincér, aki az üres edényekért jött...

És a távozás közelségét látva a költő, két karjával magához vont és a fülembe súgta, hogy senki se hallhassa:

- Gyulám, ez az asszony nem ad nekem bort. Intézd te el, hogy egy kétliterest hazavihessek a télikabátom zsebében.

Elintéztem.

És ezzel vége volt az utolsó vacsorának.

 

Krúdy Gyula



Szerzője felolvasta a Nyugat matinéján 1925. január 25-én a Renaissance Színházban.

<<
<
1
2
3
4
5
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Rendőrnap
Élő malacot sorsolnak ki ingyen a rendőrnap alkalmából ma, hétfőn és...
Kézjóslás és tudomány Kézjóslás és tudomány
A czigányasszonyok s egyéb jósnők ősrégi tudományát, mely már a régi...
Uszó földrészek Uszó földrészek
A föld egyes részei tudvalevőleg néha több kilométernyi magasságra...
Magyar nők Otthona Csikágóban Magyar nők Otthona Csikágóban
Hogy a messze idegenbe szakadt magyar nők sokszor nagyon szomoru...
Zsidó sebek és bűnök Zsidó sebek és bűnök
Nemrégiben olvastam egy kötetnyi, még a háború alatt megjelent...
Röpke gondolatok Röpke gondolatok
Képviselőválasztás volt nemrégiben egy nagy, alföldi magyar városban....
Különös hagyaték Különös hagyaték
A kaposvári zsidó hitközségre milliárdok várnak. Egy alapítvány révén...
A BTK-Előre csapatbajnoki döntőmérkőzés A BTK-Előre csapatbajnoki döntőmérkőzés
Az ökölvívó CsB döntőjének utolsó mérkőzését vasárnap este a BTK és...
A hüvösvölgyi rablógyilkosság A hüvösvölgyi rablógyilkosság
Friedrichkeit Ferenc bünügyében, mint ismeretes, a mult héten a...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98