Dtum
Login with Facebookk
1926 | Szeptember

A rádió családfájáról 2.

Már pedig a dolog, mint utólag kiderült, már éppen tíz évvel 1879-ben sikerült Hughes amerikai tudósnak, a róla elnevezett betűnyomó távírógép én az ugyancsak széltében használatos mikrofón feltalálójának.

Az ő megoldása, igaz, közelebb állt a drótnélküli távíróhoz, mint a telefónhoz, amennyiben csak hosszabb vagy rövidebb hangjelek és nem az emberi beszéd továbbításáról volt szó. Mindazonáltal érdekesnek tartjuk megemlítését azzal a megjegyzéssel, hogy Hughes azért nem publikálta bizalmas baráti körben ismételten bemutatott kísérleteinek eredményét, sehogysem tudta volna kézzelfogható magyarázatukat adni, az akkoriban még alig-alig elfogadott elektromos hullámokat pedig úgy látszik, nem akarta belekeverni a dologba, amely egyébként is, inkább az elektromos indukció tüneményén alapult.


A dróttalan telefon ügye ezzel aztán el is aludt egyidőre. Annál buzgóbban kezdett a tudósok egész sora a dróttalan távíró problémájának megoldásán fáradozni. A mult század utolsó évtizedében egyik idevágó találmány a másikat éri. A sort Branly francia fizikus nyitja meg, a manapság koherer néven ismert rádiókonduktorával, egy kis fémreszelékkel töltött üvegcsővel, amelynek különös viselkedését az elektromos hatásokkal szemben ugyan már a harmincas évek derekán leírta Munck af Rosenschöld svéd tudós, akkoriban azonban nem törődtek vele.

Ez a különös viselkedés tudvalevően abból áll, hogy a fémreszelék általánosságban nem vezeti az elektromos áramot. Csak akkor lesz jó, még pedig igen jó, vezetővé, ha elektromos hullámok érik - amennyiben ezek a fémszemcséket gyengén összeolvasztják - , hogy egy kis rázkódásra szétválva, a koherer ismét eredeti (nagyfokú) ellenállását kapja vissza. Lodge angol fizikus már két évvel utóbb, vagyis 1892-ben, kezdte ezt a kis szerszámot jeladásra, persze, csak pár száz méterre, felhasználni.

A következő fontos lépéseket 1895-ben egy orosz, Popov kronstadti tanár tette meg, amennyiben kohererjének ellenállását egy kis villamos szaggató révén önműködően adatta vissza, másrészt a rádiónak egy másik nagyfontosságú elemét, az antennát is ő vezette be. Igaz, hogy kísérleti berendezését egyelőre csupán a légköri elektromosság tanulmányozására használta.

Sikerén felbuzdulva, már éppen azon volt, hogy Morse-jelek továbbítására, tehát hírközlésre is alkalmassá tegye, mikor egy jóformán még diákszámba menő olasz fiatalember: Marconi azzal ejtette bámulatba a világot, hogy alig pár hónappal utána ő is sorompóba állt, a szerény laboratóriumi igényeket messze felülmúló, hamarosan hat-nyolc, rövid ötnegyed évvel utóbb (1897) pedig már tizenhárom kilométer távolságra is kifogástalanul dolgozó készülékkel lépett fel.

Nem célunk ehelyütt a drótnélküli távíró fokozatos térhódítását elősegítő technikai tökéletesítésekről beszámolni. Ehelyett talán inkább a dróttalan telefonra fordítsuk ismét figyelmünket s annak fejlődését világítsuk meg pár sorban. — Alighogy Marconi leleményessége valóra váltotta a nemrég még merőben lehetetlennek tartott dróttalan távírót, ismét felmerült a drótnélküli távbeszélés kérdése is.

A legtöbben igen egyszerűnek tartották a megoldását, amennyiben a Marconi-rendszer leadóállomását mindössze egy, a Morse-kulcs helyére jövő Hughes - féle mikrofónnal, a felvevő berendezést pedig egy az írógép helyettesítő telefonkészülék bekapcsolásával vélték módosítandónak, hogy megkapják a dróttalan telefont.

A dolog ilyen egyszerűen persze még sem ment. A különböző nehézségek közül, a fentebb Hertz véleményében leszögezetten kívül, talán elég arra rámutatni, hogy a Marconi-rendszer használata elektromos hullámok - csillapított hullámok lévén - nem bizonyultak az emberi hang visszaadására alkalmasnak, mert a hang a hullámcsillapodás mértékében mindúntalan el-elhalna. A célunkhoz nélkülözhetetlen csillapítatlan hullámok keltésére több mód is kínálkozik.

Beérjük a legújabbnak, a kevés energiát kívánó és felette megbízható katód-csőnek idézésével. Nagyszámú előnyét minden rádióbarát ismeri, ám azt talán nem mindegyik tudja, hogy sportjának legfontosabb, mert legtöbboldalú segédeszközét alig pár éve - 1913 óta - alkalmazzák a leadóállomáson, mint hullámkeltőt. (Addig csak, mint hullámerősítőt és felfogót használták)Tökéletesítéséből - amennyiben-a pozsonyi származású Lénárd Fülöpöt magunkénak valljuk - bátran mondhatjuk, hogy a többi kultúrnemzet mellett a magyarság is kivette részét.

Ugyanis az amerikai Lee de Forest, aki már 1900 óta kísérletezett vele, eredetileg csak hullámfelfogónak - szánta, áramalakító vagyis, hogy a váltóáramot csak a dinamógép egyenárammá alakítja - az angol Fleming mutatott rá 1904-ben, mint erősítőt - a dróttalan távírónál használatos relais helyett - az osztrák Lieben ajánlotta legfontosabb tulajdonságára: a csillapítatlan rezgések keltésére pedig egy Larsen nevű norvég mérnök már előzőleg (1908) rájött, az osztrák Strauss (1912), de főleg a német Meissener (1913) hívta fel a tudományos világ figyelmét.

Büszkén mutathatnak azonban rá arra is, hogy az a gondolat, hogy egy leadóállomás egész csomó felvevőállomás álljon, jóllehet csak drót útján, mint központi hírszolgáló szerv, szolgálatára, egy erdélyi magyarnak: Puskás Tivadarnak eszméje volt.

Kevéssel 1893-ban bekövetkezett halála előtt ajándékozott meg bennünket a most rádió alakjában az egész világot bejáró telefónhírmondójával, ezzel a találmányával is öregbítve
magyar név becsületét.

Hajós Antal

Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Mini galéria
Rádiofon a gazdasági élet szolgálatában A világ legnagyobb rádió-távbeszélője
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98