Az ember legtitokzatosabb, már-már a misztikum dimenziójából eredő cselekvése: a művészet. Racionális világunkban idegen, eredete, célja, funkciója verbálisan megközelíthetetlen, bárha sok tízezer oldalnyi ún. szakirodalom hajtogatja imamalom-szerűen mibenlétének lényegét. Minden művészeti kritikának egyetlen kifejezésre szabadna koncentrálódni: No comment.

Amit művészetnek nevezünk, talán nem más, mint a Teremtő önkifejeződése: Ember az isten tükrében és, megfordítva: Isten az ember tükrében.* (Kőrösi Sándor értekezésének címe)

Ősibb mindennél: istennel egyidős és egylényegű. Egy képet nézni olyan, mintha kilépnénk önmagunkból; a mágia világa ez, ahol semmi nem azonos semmivel, még önmagával sem. Van-e megrendítőbb útja a teremtésnek, mint az emberi szem-tudat-kéz hármas szűrőjén átszivárgó valóság, amely ott ég Altamira sötét barlangjában, s bevilágítja az Univerzumot?

A világról való legeslegelső információnk a fény. A fényt pedig legelsősorban formákként, színekként: képekként érzékeljük. A fény világába születünk, és minden elképzelhető fogalmunk ezzel kapcsolatos. Metaforikusan: az élet olyan, mint egy festmény, amit azért nem láthasz, mert magad is egy ecsetvonás vagy rajta.

Szabó Zoltán