Minden erőfeszités hiábavaló volt: a kormány nem tágit attól, hogy a magyar gabona értékesitését és elosztását egy mesterséges szervezet utján akarja megoldani. A nyolcpengős exportprémium, a gabonahatáridőüzlet megrendszabályozása, a tőzsdei biráskodásba való beavatkozás, a kenyérárak drágitása és a rozsliszt keverésének előirása, immár végleg elhatározott szándékok.

Hiába mondták szakértők és érdekeltek, hogy a fogyasztás megdrágitásánál egyebet aligha érhet el a kormány ezzel a páratlan szerkezettel, hiába jósolták meg maguk a gazdák, hogy az ajándék amelyet juttatni akarnak nekik: többet árt, mint használ. Semmi ellenérv nem talál meghallgatásra. És ugyanekkor, amikor e tervet a megvalósitás felé hajszolják, már készül a másik támadás is a gazdasági élet szabadsága ellen.

Arról hallunk, hogy nemcsak a záloglevélüzlet központositását s állami kezelésbe vételét vették tervbe, de az egész hitelszolgálatot is meg akarják rendszabályozni. Lesz tehát gabonaközpont megint. Lesz valamiféle hitelközpont. Uj tisztviselőkkel, rengeteg költséggel, a protekció és politikai cimboraság hullámzajlásával s ezzel szerencsésen visszaérkezünk oda, ahonnan tiz évvel ezelőtt elindultunk, amikor, mint a gomba esős éjszaka után, ugy nőttek ki a földből a központok, s ugy támadtak a gazdasági diktátorok.

Minden termelési ág fölé megint állami komisszárius kerül, aki senkinek sem felelős, legkevésbé pedig a gazdasági élet józan törvényeinek. Ezt a gazdasági szellemet a háboru teremtette meg. Ez valósitotta meg a bürokrácia hatalomsóvárgása kedvéért a kollektiv szocializmus eszményét: a termelés és elosztás központi vezetését.

Ez volt az a rendszer, amely először guzsbakötötte a gazdasági életet, hogy aztán koldussá tegye a népeket. És ez a szellem sehol nem lombosodott olyan terebélyes fává, mint nálunk. Erdő lett belőle, hasonlatos ahhoz a mesebeli rengeteghez, amelyből mérges gőzök szállnak ki s amelybe holtan szédül bele a fölötte elszálló madár is. És mégis folytatják. Egyre ültetik tovább a központositás csemetefáit. Ahelyett, hogy végetvetnének a háboru átkos örökségeinek, hogy visszaadnák az élet szabad mozgását, ujból elölről kezdik s visszahozzák ujabb formákban mindazt, amit a háboru itthagyott. Mert egyelőre még az sem a döntő kérdés, hogy mesterségesen megdrágitják kenyerünket, vagy hogy mikép teszik tönkre az egykor virágzó magyar gabonakereskedelmet. Hiába vitatkoznak azon, hogy a boléta adminisztrációja igy lesz-e jó vagy amugy. Ki lehet majd játszani vagy sem?

Az egész kérdésnek sokkal mélyebb gyökerei vannak és amit el kell dönteni a magyar közvéleménynek, az, hogy tovább türi-e azt a gazdasági rabságot, amelybe a bürokrácia kergette s meddig akarja még kiterjeszteni a kormányhatalom körét, amely politikailag is, gazdaságilag is vasbaveri akaratát. A központositás egy ujfajta diktaturát vezetett be Európába s most ez a diktatura az egész gabonatermelést akarja kezébe kaparintani. A Hobbes Leviáthán-állama jut eszünkbe, a kormányszörny, amely fölfalja a kormányzásra bizott gyermekeket.

A háboru vértengeréből ez a Leviáthán emelkedett ki s most megint itt van előttünk s kitátja falánk száját. Ne arról vitázzanak hát, hogy a boléta milyen lesz s a trafikban lehet-e majd megkapni, vagy a vasuti pályaudvaron. A kormány terveinek sokkal mélyebben fekvő rugói vannak, mint a bolétatechnika kérdései. Itt arról van szó, hogy a kormányhatalom Leviáthánja, amely most szegénységünk tengeréből lép elénk, végleg fölfaljon-e bennünket?