Dtum
Login with Facebookk
1936 | Március

Rakosgatom könyveimet

Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját, nemzet életét!
Vörösmarty.


Mit is nézegetek esténként a földalatti műhelyek párás ablakán? Nem nézegetek, hallgatózom. Az ezüstműves rózsát kalapál a gyümölcsöstálra, a gyalu sikolt, kattog a varrógép. Régóta negyvenórás munkahetet szabtam magamnak, kevesebbet dolgozom, mint a legtöbb műhely, munka után elmegyek hát hallgatózni a pincék elé. Mezőn is jobb szeretem a munka hangjait, mint a természetét, leginkább ősszel szól hozzám a táj, mikor már csak a csöndes rendezgetés meg a kötözés hallszik.

Egyedül az író műhelye volt sokáig néma. Erasmus, Bayle vagy Bél Mátyás sírí csöndben dolgoztak, írásra emelt gyöngéd kezükön mintha ma is látszana a környező csönd külön nehezéke. Szent Eligius, az ötvösök védője zsivajban formálta a kancsókat, alacsony szobájában kopácsolás közt szállt az ezüst por püspöki süvege fölé; szent Jeromos, a literátusok őse és közbenjárója ellenben nesztelenül dolgozott, még a házi oroszlán is óvatosan nyaldosta a talpát, nehogy cuppanjon a nyála. Most már az író műhelye is lármás: kopog az írógépje, kézműves lett belőle.

A kétféle műhelylárma múlt héten néhány napra összeköltözött nálam. Egyik szobában szólt az írógép, másikban az asztalos a festővel szállást csinált a könyveimnek. Isten bocsássa meg, még a vasárnapot is beszennyeztük! Az ütem nem volt egyforma: az övék egyenletes, az enyém szaggatott, rendetlen. Móricz Zsigmond kivételével nem is tudom, van-e író, aki olyan szép egyenletességgel dolgozna, mint az erejükkel takarékos mesteremberek.

Szerettem a lármájukat. Titokban még örültem is volna, ha a polc sohasem készül el: amit egyik nap megcsinálnak, másnapra széthordják a törpék s a lakásom fele örökké műhely marad. Sarkallt a kopácsolásuk, kalapácsuk beszegezte a nyitott mondatot, a gyalu fölösleges jelzőket sodort le: dísztelen írást készítettem akkor. Ezt a módszert különben mások is gyakorolták, Théophile Gautier szedőgépek mellett, olajos asztalon fogalmazta legnagyobb regényét s e szokását szomorú kenyérkereső öregségéig megtartotta.

 

De Robespierre is ragaszkodott szállásadója, Duplay asztalos lármájához, állami megrendeléseket szerzett neki, csakhogy minél többet kalapáljanak az ablaka alatt. Itt tervezgette azt a tiszta erkölcsű köztársaságot, amelyben huszonöt millió lefejezett árnyék gyakorolta volna a spártai erényeket.

Néha átmentem hozzájuk lábatlankodni. Nem értek semmiféle mesterséghez, sohasem viszem annyira, mint Deák Ferencz, aki az "Angol Királynő"-ben baráti emléktárgyakat faragott az esztergapadján. Szigorú arccal ténfergek a polcok előtt, kérdem a két mestert, akik tisztelettudóan, csöndes megvetéssel és türelmesen beszámolnak a munkáról; kölcsönkérem a mércét - rémesen áll a kezemben, - belenyulok a ragadós pácba, fontoskodva vizsgálom a ragasztást. Őszintén szólva nem szeretem ezt a sok pótanyagot, a fenyőt pl. szemem láttára hamisítják nemes fává. Egy német tudós ebből arra a megsemmisítő tanulságra jutott, hogy az "Ersatzstoff": a pótanyag civilizált lelkünk leghűbb jelképe.

 

Az igazi műveltség idején a titkos beavatottak mágikus eljárással mindig nemes anyagot készítettek remekké; a silány tőkés termelésben célirányos laboratóriumok, pasztagyárak, trágyasajtolók, sörfőzdék fizetett hivatalai pótanyagok tökéletesítésén piszmognak. De hát mit tegyünk? A mázoló rákeni a plazurt a fenyőfapolcra s én hirtelen megcsappant művészi igénnyel előre örülök a hamisított diónak! Közben a két ember mindenről tájékoztat. "Ide takarólécet teszünk", "fölemeljük a szoklit", "erre jön a kristálylakk". Csak hallgatom, homlokomat lassan összeráncolom s "vajjon jó lesz úgy?" kérdem majdnem rosszalólag. Tudatlan ember mindig gyanakszik. Erre már nem is felelnek, végzik tovább a dolgukat.

Gyönyörű ez a láthatatlan könyvtár. Üres polcok húzódnak a falak mentén s még egyre nyúlnak, akárcsak a német-francia lövészárok a háborúban. Nemsokára mi is elérjük a tengert. Proust parafával boríthatta be a lakását a zaj ellen, én drágább bélést használok. Könyveket. A régi polcok mellé toldás kerül: vajjon kiknek jut az új rész? Mikor a két mester elmegy, órákig keringenek a sűrű szagban, képzeletem húsz-harminc kötet pehelysúlyát emeli át egyik sorból a másikba s még csak a derekam se fájdul bele.

 

Ahol a polcok derékszögben találkoznak, vak sarok keletkezik: az egyik polc pár ujjnyi nyílást eltakar a másikból. Legjobb, ha befödetem. Nincs szükségem titkos helyre, nem gyüjtök erotikus vagy tiltott kiadványokat, mint a barátom, aki recés, fekete papírral borítja a könyveit. Tudvalevőleg ilyenbe kötik a könyörgéseket. Mennyi ájtatos könyv, gondoltam, egyet leemeltem s ijedtemben majdnem hanyattvágódtam. Marxra nyitottam. Állítólag a többi csakugyan megbízható könyv, de én nem merek több próbát tenni.

*


Egyszer azonban a könyvek is megjönnek. Elrémülve számolom a csomagokat, nincs ennek soha vége! Mikor is gyüjtöttem őket? - ötven-hatvan vételre emlékszem, pedig alig van köztük ajándék. Felrémlik néhány szombat esti üzletzárás, az elnéző boltos a hátsó ajtón engedett ki, ilyenkor volt is nálam pár könyv. De a könyvek alapjában véve mégis csak alattomban gyültek össze; már-már elborítanak s én mindig csak ötven-hatvan vásárlásra emlékszem! Félek, hogy az államokra s társadalmakra is áll ez a gyanutlanság.

 

Gyűlnek a változó élet erői s a megkövült érdekközösség azt hiszi, hogy alig vétkezik, holott mindennap bűnbe esik. Ha ennyire gyanutlanul gyüjtöttem a nyakamra e könyveket, mennyivel gyanutlanabb a hatalom a maga bűneiben! Mikor, hol, hányszor követett el hibát a Stuart-ház, a versaillesi udvar, a második császárság, a cári helytartóság, a német köztársaság? Fogadom, hogy ezentúl jobban számontartom a vásárlásaimat, csak aztán Európa is jobban számontartsa a maga hibáit!

Ha ugyan lehet egyáltalában vigyázni. A könyvek némely gazdánál maguktól szaporodnak. Beköltözésünk másodnapján még híre sem volt könyvnek, ládákban háltunk, bőröndön ebédeltünk. Harmadnap a nyakkendőim közt találtam Saint-Pierre abbé Örök Békéjét, negyednap a kalapomban volt Márai regénye, ötödnap a talpas poharak közül halásztuk ki Miczkiewicz misztikus verseit. Takaros kis kézikönyvtár várta a derékhadat.

Ennyi könyvet nem is lehet egy életben elolvasni. Be is vallom: én gyüjtés közben inkább hatalmi ösztönnek engedtem, a birtokbavétel izgatott. Kávézgatva, lassú gyönyörrel vágom fel a könyveket - azért is vásárolok inkább fűzött franciákat, amelyek a polcon kevesebbet mutatnak, de birtokbavételük érzékibb örömmel jár; - végigböngészem a tartalomjegyzéket, névjegyzéket s főleg a bibliográfiát, mert onnan tudható meg, hogy mit érdemes még ebből a tárgyból beszerezni.

 

Nem vagyok jobb, mint Casanova, ki egy remek magyar novellában, (szerzőjét sajnos elfeledtem), megszáll egy zúgvároska fogadójában, tüstént szemet vet a szurtos ágyazó cselédre és sietve naplójába jegyzi: 847 szám, tündérszép leányzó a Fehér Sas fogadóban. A lány azonban elmarad a légyottról s a lovag másnap őrjöngve húzza ki nevét a naplóból. Még mindig csak a 846-ik nőnél tart!

De talán mégsem vezet pusztán ez a mohóság. A szívtelen ember gyakrabban gyöngéd, mint a jószívű, aki tapintatlanul s rendszerint rosszkor árasztja türelmetlen jóságát a világra. A könyvekhez való viszonyomba sok igaz gyöngédség vegyült, néha azért vettem meg egy-egy könyvet, mert az egykorú kötést féltettem a kirakatra tűző naptól, máskor egy otromba antikvárius zsinegjétől szabadítottam meg egy elejétől végig olvashatatlan német romantikust. Pedig ki tudja, milyen jó ember az antikvárius? Ilyen esetben csak a magamfajta szívtelen ember ön-melegítő, görcsösen tudatos gyöngédsége mentheti meg a könyv-áldozatot.

Egy másik gyöngéd öröm könyvtárrendezés közben ér s erre most különösen sok az alkalom. Végre egymás mellé költöztetem a titkos vonzalmakat! Magamnak is csak súgva súgom s inkább csak arcom belső fényével árulom el, hogy Yvette Guilbert emlékirata Toulouse-Lautrec illusztrált életrajza mellé került. Nem volt közöttük semmi.

 

Egy csúnya ember rajongott egy csúnya asszonyért, a füstös orfeumpáholyban könyökig érő fekete kesztyűjéről vizionált s az énekesnő néha meghívta ebédre a lepcses szájú szörnyű gnómot, minden idők legnagyobb rajzosát. "Ültetési" ötletem - mert úgy éreztem, mintha egy ünnepélyen egymáshoz ültettem volna őket - napokig szüntelenül foglalkoztatott; vajjon észrevették már egymást?

 

Tűnődtem reggelenként a hivatalba menet s lassan abba a veszedelmes lelkiállapotba ringatóztam, amellyel Gerard de Nerval halálosan visszaélt s egyszer még talán nekem is erőszakos halálomat okozza: játékos önszuggesztióval visszaúsztam az időben s századvégi alakban testesítettem meg magamat, Toulouse-Lautrec és Yvette Guilbert kortársaként. A hivatal kapujában már keskeny fekete szakállt viseltem s kissé szűk cilinderben, körgallérosan néztem az első sztepp-táncot a Moulin Rouge előcsarnokában.

De még ha valamennyi könyvet olvastam volna is, akkor is leperegtek volna rólam. Világéletemben olyanok tanítottak és neveltek, akiket nem szerettem vagy akiktől féltem: idegsokkos tanárok, besúgó osztálytársak, rideg fölöttesek, hazúg pályatársak, lovasvadászatok és a nők. A könyveket szerettem, alig emlékszem olvasatlanul töltött napra, tőlük tehát nem tanultam. Sohasem értettem pl. a barátomat, aki szerelmeit az olvasmányaihoz igazította. Angol grófkisasszonyba szeretni csak azért, mert bölcsész létére a londoni ösztöndíj fejében Artur királlyal foglalkozik!

 

Rendszerint úgy sétálok át a könyvön, mint meleg nyári délután egy flamand székesegyházon: a Rubenseket függöny takarja, egy asszony sikálja a kőpadlót, a kapuban gyerekek golyóznak s végül örök emlékül éppen az a ferde fénysáv marad, amit az ember nem is látott a látogatás alatt. Van például a könyvtáramnak egy része, ahol a szakirodalom áll, a "hasznos tudomány", hogy Russel kicsit fitymáló szavával éljek. Noha ezek a legdrágább könyveim, a helyüket mindig idegen testnek éreztem.

 

Nem lehet átsétálni rajtuk, olvasás közben papírért, ceruzáért futok s megpróbálok végére járni a rejtélynek, mely a jámbor szak-szerző szerint "nyilvánvaló tehát", meg "a képletből következik". De már a jó Charles Lamb megmondta, hogy sok idegen test rejtőzik könyvalakban: udvari almanach, címjegyzék, zsebkönyv, főkönyv, tudományos értekezések, Hume, Gibbon, Adam Smith, stb. művei. Ezek olvashatatlanok. Szerinte a leggaládabb rászedés, ha egy népesedésről szóló közgazdasági értekezést egy Erzsébet-kori drámaíró sokat sejtető kötésébe rejtik!

*


Egy legény segít a rakosgatásban. Két elemit járt, aztán kiverték libapásztornak a tanyára. A katonaságnál pótolt ugyan valamit, de ez a sok könyv mégis csak reménytelenül megközelíthetetlen néki! Félve puhatolózom s van okom félni: már Petőfiről sem hallott. Mindennap elmegy Arany szobra előtt s szinte könyökével súrolja a táblát, amely Petőfi lábnyomát hirdeti a Múzeum lépcsőjén. Egyszer sem olvasta el a felírást; tábla, szobor az urak dolga, ma inkább, mint valaha. Amelyiket pedig kitaníttatják, beleőrül az osztály-cserébe vagy feneketlenül elaljasodik. Az aljasokról nálam több hozzáértéssel írt Illyés a Puszták Népében.

 

Én a másik fajtát ismerem, a tébolyult különcöt, értelmes parasztok megháborodott fiát vagy unokáját, aki az iskolás műveltségtől megzavarodva, az eleve elrendelés erejével menekül egy kétes őserő-mítoszba. Sokat ismertem közülük. De ugyanakkor sok franciáról tudok, akik kölyökkorukban még segítettek apjuknak a szántásban, polgári pályájukon nem őrültek bele a szövevényes francia kultúrába, ellenben jó egészséggel viselték a köztársasági elnökséget.

 

A baj nyitja tehát nem az, mintha a parasztivadék önálló népi műveltség nélkül megfullna; nem igaz, hogy nemesi-polgári műveltségünkben annyi az osztályönzés és elsietett átvétel, amennyit az ősi pusztai ösztön eleve visszautasít. A francia műveltség sem tiszta tenyészet: szövevényéből nem lehet kibogozni a főnemesi, polgári és paraszt hagyatékot, mégsem árt meg azoknak a parasztivadékoknak, akik osztályváltás közben megszerzik.

A gyakori magyar kultúrtéboly valódi oka más. A francia, de még a német, sőt osztrák parasztivadék is azért szerzi meg osztályfölötti, oszthatatlan műveltségét, hogy nagyobb arányérzékhez szokva igényt emeljen nemzete sorsára. Sohasem kellett ezért urakkal alkudoznia; már az iskolában megszokja, hogy felhasználják s számontartsák az erejét. A magyar csak eszeveszett ellenszegüléssel használta fel legjobbjait s ki tudja, talán éppen ez volt az ereje.

 

Ha minden nemzeti lét történelmi lecke, a magyaré történelmi rejtély s legnagyobb rejtélye éppen az, hogy következetesen rosszul gazdálkodott a tehetségeivel. Mert a tehetség mindig osztályt cserél s mi ezt az osztályváltást következetesen elrontottuk egy szemhunyorgató, tegeződő alkuval. Aki ráállt, elaljasodott, aki visszalökte vagy akinek nem kínáltak alkut: író, elvetélt tehetség, hóbortos magyar lett.

 

 

Nem a népi műveltség hiánya miatt bolondultak bele nadrágos mivoltukba a parasztivadékok, hanem mert ködös rosszsejtelmek közt - s éppen ezt a rosszsejtést szerezték meg a műveltségből - rájöttek, hogy a nemzet sorsának édes-kevés köze van a szerzett műveltséghez. Bécstől nyugatra s amint most Németh László romániai naplójában olvasom, a Kárpátoktól keletre is minden kormányzat mindig elég demokratikus volt ahhoz, hogy a minden rendű és rangú tanult embereket legalább is Ťkonzultatívť, meghallgatandó elitnek tekintse.

 

Nagy fenntartásokkal még a régi monarchiára is áll ez. A magyar értelmiség - hacsak nem hordott a vérében elegendő városi szkepszist - eszeveszett mitoszokkal, tragikomikus önimádattal csillapította szégyenteljes csalódását az osztályváltásban s tehetetlen dühével ama műveltség ellen fordult, amely önön nemzeti meddőségét leleplezte előtte. Tébolyult parasztgőgbe menekült az idegenné vált műveltség elől, holott a valóságban nemzete vált idegenné, a nemzet, mely a műveltséget akár főnemesi, akár polgári, akár paraszti legyen, csupán a híres alku után veszi tudomásul.

 

Kár a fényűző kultúrát szidni, főnemesinek, körútinak vagy Isten tudja minek gyalázni, mikor a különbség csak annyi, hogy a parasztivadék kevesebb sztoicizmussal törődik bele a társadalmi számkivetésbe, de éppen olyan keveset tesz ellene. Volna csak az iskolázott orosházi parasztfiú a nemzet természetes elitje s ne kéne eleve parasztnovellistának készülnie vagy őserejű röplapot szerkesztenie, nem vesztené eszét az osztályváltásban s éppen olyan hideg fővel olvasná a világirodalmat, mint az, aki ükapja óta gyakorolja a három- vagy akár ötnyelvű olvasást. Mindezt Ady egész pontosan tudta, én csak a versek igazát ismétlem el halovány prózában.

Mit akarunk hát? A látnok előttünk járt, ötven évig sínylik még az idegeink az idegbaját. Legtovább nézte az örvényt, legjobban szédítette, mi csak ködképébe kapaszkodva állunk a pallón. Hallgassunk a nemzethalálról: még hallszik az ő nagy zokogása. Akkor hát nyilván eleget tanultunk ahhoz, hogy széljegyzetezzük összes műveit, a magyar Jelenések Könyvét? Szívesen elhinném ezt magunkról, ha könyvtáramban most történetesen egymás mellé nem került volna a reformkori irodalom töredéke. Milyen megsemmisítően sok ez a parányi rész!

 

Ha Tessedik Ferencz, Bölöni Farkas Sándor, Pulszky Ferencz, Szemere Bertalan, Fábián Gábor, Szalay László, Eötvös József, Trefort Ágost, Wesselényi Miklós, Széchenyi rendezettebb Európában jártak is s nem kellett a mai világnézeti válságok közt bukdácsolniok, a harmonikus külföldi állapotokról való véleményükből is arra jut az ember, hogy érettebb fővel állnák a mostani zavart.

 

Nem kívánom a magunk kárát, nem kínálok helycserét az időben: mi álljunk a helyükön, ők a mienken. Európa mai sülyedéséért nekik is fizetni kéne, ahogy mi fizetünk, de amint a nyelvük tisztább s világosabb volt a mienknél, valószínüleg világosabban látnák a magyarság helyzetét a mai válságban.

 

Megvert, szegény nép vagyunk, alig élő szegény nép voltunk abban a korban. Csak a külföldi példa volt más: könnyebben követhető. Magabiztos, nagy században éltek, a polgári hatalomvétel már megelőzőleg megtörtént, pontosan tudták, honnan sugároznak az eszmék. De az eszmékért akkor is csak vívódni kellett, titkosrendőri hálózatban utaztak, szanaszét hamvadó torlaszok füstölögtek, tömegével csaptak el nem tetsző tanárokat. Sokféle sugalmazással tértek haza, úti emlékeikből mégis egyféle bölcseség szól.

 

Dönteni, választani, válogatni, vállalni akkor is kellett s ezt érettebb ítélettel végezték, mint ahogy végeztük volna mi. Talán igaza van egyik írótársamnak, hogy az érettség mindig attól az érzéstől függ: van-e ránk szükség? Ők ebben még biztosak voltak. De mi lesz velünk s mire készülünk mi, ha már a próba előtt tele vagyunk személyes sérelemmel és siralmas ütődésekkel, holott a próbát az a nagy, erős nemzedék sem állotta ki?

Közben a legény rakja a könyveket. Értelmes ösztönű ember, mert hiszen csak ösztönével osztályozza a német, francia, angol, olasz könyveket. Alig ejt hibát; úgy tereli a könyveket, mint a puli a nyájat. Jó volna tudni, ami bennük van, jegyzi meg.

Ráhagyom. Jó volna nekem is tudni. Felét sem olvastam. Talán még szomorúbb volnék, mint most, olyan szomorú, hogy megfagyna tőle a gondolatom.

 

Cs. Szabó László

<<
<
1
2
3
4
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
 Emberek a víz alatt 1 Emberek a víz alatt 1
Az 1600-as évek elején Anglia meglehetősen tarka képet mutatott. A...
Az orosz népesség Az orosz népesség
Az 1897-iki népszámlálás pontosan tünteti föl az orosz népesség...
Az orosz mozgósítás titka Az orosz mozgósítás titka
A "Novoje Vremja" czímű orosz ujság írja a következőket: A...
Séta a szinházak körül Séta a szinházak körül
A műsoron a Vengerkák és a Kék róka szerepel a Vigszinházban, és...
A véres bolivíai forradalom A véres bolivíai forradalom
Bolíviában véres forradalom zajlott le, amelyről 24 órás határzár...
Olaszország külpolitikája Olaszország külpolitikája
Május 15-én az olasz képviselőházban nagyfontosságú és érdeklődéssel...
Uri és női vádlottak Uri és női vádlottak
A főmagánvádló polgáiiskolai tanár, nős. Született:...
Befejezték a nyomozást a dohányutcai merénylet ügyében Befejezték a nyomozást a dohányutcai merénylet ügyében
Ma egy hete a Hétfői Napló elsőnek közölte, hogy az Erzsébetvárosi...
Ady Endre -  Révész Béla könyve Ady Endre - Révész Béla könyve
A Csöndnek egy különös dinasztája jön felénk megint pompásan és...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98