Dtum
Login with Facebookk
1940 | Szeptember

Dante

Van a firenzei dómban egy kép, amelyen Dante az Isteni Színjátékot magyarázza. A városkapuban áll, jobbján a pokol tornáca, mögötte a tisztulás hegye. Olyan, mint egy szikár pálma. Már nincs helye a földön s még nincs helye az égben, már látszik az egész szín: a szülőváros, a pokol s a menny, de a költő még a színhelyek közt áll, feleúton a Santa Trinit"ŕ hídfő s a mennyei rózsa: Beatrice első megpillantása s örök társasága közt.

 

Halála után meglett a helye: a számüzetésből egyenesen a templomokba kerül, Boccaccio a Santo Stefano del Popoloban magyarázza, Nardo di Cione a domonkostemplomba festi, a városi tanács elrendeli, hogy azt a könyvet qui vulgariter appellatur il Dante nyilvánosan kell taglalni s ez a nyilvános hely egyideig maga a dóm.

Akit ebben az időben a templomban olvastak, átadták a köznépnek. A két vetélkedő koldulórend megszállja a városvégeket s ahol nemrég csak kápolnára vagy kis plébániára futotta, most égig érnek a támasztópillérek. A sikátorok, zsákutcák, bordélyok, leprafészkek, csontházak visszahúzódnak a ferences és domonkostemplom elől. Messziről úgy látszik, mintha egy üstökös zuhant volna a zsúfolt munkásnegyedekre.

 

Ismét forradalom van Európában: végigsepri a templom forradalma. Néhány száz év előtt a bencés, ciszterci és premontrei kolostorok lecsapolták a mocsarakat s szőlőheggyé változtatták a sivatagot, most a két városi rend a képletes mocsárba költözik, a hívőkért elmegy a piacra, végül még a szószéket is kiragasztja a külső templomfalra. Még alig látszik ki a földből a firenzei dóm, mikor a város két végén két óriási juhászkutya: a domonkos Santa Maria Novella s a ferences Santa Croce már imához tereli a dühös várost.

 

A nép ide-oda áramlik a templomban, végre tudja, mit kezdjen a szabadidejével. A két rend fölizgatja a képzeletét: folytatásos mesévé változik az ablak, az oszlopláb, a kóruskarzat, a kapubolt, a vízköpő, még a padló is. A szószék az emberek közé furakodik, a templom közepébe, lábából oroszlánok nőnek ki, könyöklőjén megjelenik a végítélet, a mozaikon a farkas fölfalja a bárányt, a színes ablaküvegen mennybe megy a hal. A koldulórendek tömegszenvedéllyé változtatják a templomjárást, nagy népkönyvvé a templomot.

Ebbe a népkönyvbe került Dante. Azzal, hogy a templomban olvasták, elismerték, hogy közkincs. Azzal, hogy falra festették, elismerték, hogy holtában is első polgáruk. Magyarázták, de nem csak a kiválasztottaknak, hanem mindenkinek. Magyarázták, de nem az akadémián, hanem a templomban s az utcán. (Lionardo és Michalengalo is az utcán kapott össze egy Dante sor fölött.) Dante a népé volt s a festők a népnek kedveskedtek a fali portréival.

 

Minden firenzeiben, sőt minden olaszban derengett egy képzelt arckép: a Giottoé vagy Nardoé, Michelinoé vagy Botticellié. [*] Danteban fölolvadt kora tomista tudománya, de a nép mégsem érezte tudós költőnek. A középkorban minden szónak magasabb s frissebb értelme volt; középkori értelemben még őt is népköltőnek hívhatjuk. Régi csataterek, beomló hídfők, iszonyú családtörténetek kerültek a terzináiba.

 

Képzeljünk el egy magyar Commediát, amelyben Illésházy lengyel földre menekül, Frangepán félájultan támolyog a bakóhoz, Béldi Pál rázza a fogarasi börtönrácsot, Apáczai Cserét halállal fenyegetik s a vándor költő a Purgatorium-ban egy olajbarna barangolóval találkozik, aki megszólítja édes hazai nyelven s "ott estem el én", mondja képletesen, "ahol széket rakott Rómának a magyar király." Ahogy Esztergom a magyarnak egy Arany János sor, Székesfehérvár egy Vörösmarty rím, a régi olasznak az Arbia, Monferrato vagy Campaldino egy Dante sor, tele halálhörgéssel és vérhabos vizekkel.

 

Ez a régi olasz még a vakító paradicsomban sem tévedt el. Sok olvasója vagy hallgatója - mert hiszen sokan csak hangos olvasásból ismerték - nem is sejtette, hogy szent Tamás bölcsészeti rendszerében bolyong Danteval. A régi emberek képzelete dúsabb, engedékenyebb és hajlékonyabb volt a mienknél, közelebb járt a teljes valósághoz. Hiszékenyen vállalkozott egy mennyei utazásra, de az útra egyszerű földi képzeteket vitt magával s ezekhez görcsösen ragaszkodott.

 

A dantei asztráltestek szobrokra és falfestményekre emlékeztették, Ágostont, Ambrust, Gergelyt, Jeromost bronzkapukról, longobárd szobrokról, mozaikokról is ismerte, mert abban az időben - mint említettem - a templom volt a mai Múzeum vagy Luxembourg vagy Pincio-kert s a lombok közé bújó Berzsenyi, Musset vagy Leopardi szobrot akkor egyházatyáknak, égi doktoroknak hívták. Egy indadíszes oszlopon volt a helyük, a fecskefészek mellett. Pihés madárfióka ült az ő fejükön is, mint később a kedves költőkén.

Így kell elképzelnünk Dantet, a családi, városi és itáliai események és emlékek, a mindennapok nagy költőjét, aki nem ment babérkoszorúért a Capitoliumra, városról városra vetődött, okos és jószándékú zsarnokokkal barátkozott s a szülővárosa ellen izgatott. Dantenak egy tartós indulat s egy változatlan szeretet súgott s az emberek, akik minden pillanatban gonoszak s folyton rosszat forralnak, de egy nagy szerelemmel végül minden hitványságukat jóváteszik, szívükbe fogadták a költőt.

 

Tudós költőt hiába magyaráztak volna nyilvános helyeken. Ahhoz, hogy évszázadok mulva is magyarázhassák, magyarázat nélkül is közkincs kellett, hogy legyen. Érzelmi közkincs, ha értelmi nem is lehetett mindenkinek. Meghallgatták a szövegmagyarázatot, mert már magyarázat előtt szerették jó- és rosszindulatait.

Az idegenek sose ismerték ezt a hazai költőt. Nem is ismerhették, mert mire Dante igazán eljutott külföldre, hazája tökéletesen megváltozott. Századok mulva, a középkorral együtt fedezték föl. A firenzei köznép költője külföldön a tudós ínyenceké lett. Boccaccio verssora: Dante Alighieri son, Minerva oscura d'intelligenza e d'arte csak most teljesült be igazán.

 

Régen az egyetemi oktatás nemzetközibb volt, mint ma s egy bolognai tanár nyelvváltoztatás nélkül taníthatott a krakkói, párisi vagy prágai egyetemen, az a költő ellenben, aki a középkorban a köznyelvet választotta, mint Dante, e nyelv fogságába esett, mert akkor még alig fordítottak idegen nyelvekre, főleg remekműveket nem s egy fényes kultúra kedvéért még nem tanultak meg idegen nyelvet, mint például a tizenkilencedik században Cervantesért spanyolul, Shakespeareért angolul s Dante kedvéért olaszul.

 

Mikor aztán hosszú századok mulva fölfedezték az olasznyelvű Dantet, Olaszország és a nagyvilág közt Dante korához viszonyítva végzetesen megváltozott az arány. Az idegen: egy világbirodalom vagy katonai nagyhatalom tagja, Olaszország: Pannini és Piranesi romtemetője. A felfedezők szeretik és lemosolyogják Olaszországot.

 

A valóság annyira ellentmond a multnak, a látvány annyira elüt a régi élettől, az utas s az ország közt úgy megváltozott az arány, hogy az idegen nem tud visszahelyezkedni Dante hazájába, mely szétforgácsolva is akkora világhatalom volt, mint később a vérben s vasban kiforrt nemzetek. Igaz, hogy Velence, Firenze, Pisa, Genova államterülete jóformán csak a városhatárig ért s félszigeti felségjoguk eltörpült a francia, angol vagy spanyol király későbbi felségjoga mellett, tengerentúli hatalmuk azonban sokszor túlszárnyalta e királyok nemzeti felségjogait. Az olasz tengerésznép volt s az antikizáló középkor még jól emlékezett a Róma-ellenes Karthago és Kleopatra pusztulására.

 

Hátukkal a havasoknak az olasz városok ezen a római tengeren éltek, a szuezi csatorna tervét is Velence ásta ki először az ókori emlékekből. Genova és Velence csak két város, de Dante korában az egész levantei tengermedencéért birkózott, Firenze keze nem ért Luccaig, de az angol király hitelezője volt s a százéves háborút együtt pénzelte Siénával. A két toszkán város Dante korában Ťhitelező országť, mint ma Anglia s Anglia eladósodott parasztország, mint Argentina egy emberöltő előtt.

Dante és kortársai még a tengerekre láttak. Dante külföldi szerelmese már csak e tengeri hatalom művészi és irodalmi vetületére bukkant. Abban mindenki egyetértett, hogy Piranesi romkertje nagy festőkkel, költőkkel és muzsikusokkal mulattatta a világot s minden szépséget hamarább föltalált, mint északi szomszédai és latin rokonai.

 

Holott a valóságban Dante s a korabeli Olaszország a világ politikai tanítómestere volt, hatalmi tudatát és gazdasági gőgjét még nem szennyezte be a spanyol és francia megalázás. A világ az idegen hódítások óta megtette új Athénnek, Dante Olaszországa azonban Rómának tartotta magát s maga Dante is az ókori birodalom hivatalos költőjét választotta útitársnak. Nagyon megütközött volna elfinomult külföldi képén.

 

Szenvedélyes itáliai volt, a legdölyfösebb fajta. A sokat keveselte, nem a semmit. Szülővárosa egyenesen magának követelte Róma örökségét, földúlta Fiesolét, megtámadta a toszkán városokat, megvesztegette a királyokat, parancsolt a flamand vásárokon, mindig nagy tételben, nagy kockázattal játszott, a római világhatalom kellett neki. Dante a külföldinek hol meredek kristályhegy, hol búsuló hazafi volt s a jóhiszemű olaszok csakhamar együtt búsultak a világgal az elvetélt nemzeti költőn, aki olasz létére csak firenzei, sőt száműzött firenzei költő lehetett.

 

Firenze Dante korában valóban kis ország, de a firenzei nem önkínzó, kis nép s Dante nem volt Kölcsey. Úgy támadt Firenzére, mint később az elégedetlen angol költők a brit birodalomra. A sok helyett mindent akart; gőgből és nem nyomorúságból volt elégedetlen. Ő sem akart engedni a római örökségből. Egy kitünő olasz gondolkodó, Giuseppe Borgese egy helyen igazat ad Mazzininek és Cavournak, hogy szakítva a csalóka Róma gondolattal csak olaszok voltak.

 

Csakugyan nem minden olasz termett erre a gondolatra s torzszülötteit maga a gondolat egyik szerelmese, D'Annunzio pellengérezte ki Cola de Rienzoban. De a Róma gondolat volt az olaszok fő erénye is, ezzel a varázsitallal pezsdültek erejükön felüli feladatokra, amelyekről sorban kiderült, hogy mégis fölérik erővel. Mikor rövid előkészület után Dante megszólal hazai nyelven, tüstént olyan magas hangon kezdi, hogy a világ azóta se tudta utólérni. Az olasz az egyetlen nyelv, amelyet a nyelvtannal együtt rögtön Danteval, vagyis a legnagyobb igénnyel kell kezdeni, másképp sose tanuljuk meg.

Dante a köznyelvet választotta, mert az olasz nép pezsgő képzelete a legnagyobb látomást is befogadta s rögtön a legmagasabb hangra tért, mert a világ első népe csak egy Isteni Színjátékot adhatott a világnak. Így gondolta. Nem tördelte sóhajokba a lelkét, hiszen Olaszország világtekintélye a luccai, veronai és ravennai számüzetésből nézve is éppen olyan nagy volt, mint Firenzéből. A világ azonban akkor fedezte fel, mikor a rom-romantika már megmérgezte a képzeletét s a félsziget politikai és gazdasági tekintélye feledésbe merült. Az egykorú háttér szétfoszlott a mű mögül. Így lett Dante valóban Minerva oscura: egy kedélyes, jámbor, daloló nép aránytalanul nagy költője, akit az áhitatos idegenek a firenzei hegyek közt mindig a zsebükben hordtak.

 

Végül már kommentár nélkül fordították, tisztán a nyelv és látomás szépsége miatt, mintha a sok célzás véres folyókra s hitvány pártütőkre csak a sorok közé szorult másodrangú kövület volna. Pedig az igazi Dantehoz rengeteg kommentár kell, hogy ne csak látomásról látomásra, hanem indulatról indulatra, sóhajról sóhajra követhessük s végül megtaláljuk egy fiatal és szertelen nép szinte örjöngőn büszke fiát, aki sohase sejtette, hogy a hazájából valaha - s éppen az ő fölfedezése alatt - esztétikai vadaskert lesz.

Olaszország újabban visszafordult régi jellemére. Nem változott meg, csupán mélyebbre merült magába. A szeretetben is, haragban is türelmetlen. Az élő ország ma közelebb áll Dantehoz, mint ötven vagy száz év előtt. A festői, kiskocsmás, ruhaszárító "Trastevere"-k kipusztulnak, a méltatlan háttér eltünik Dante mögül. Sokáig csak egy athéni költőt láttak ebben a gőgös firenzeiben, szertelen római önérzetét megtették olasz honfibúnak s ezt az olaszokkal is elhitették.

 

Pedig Dante nemcsak szellemileg, hanem hatalmilag is a többi ország fölé helyezte hazáját s a honfibút méltatlannak tartotta volna magához. Úgy kell látnunk, ahogy az igazi, régi olaszok látták: a nép közt élve, a népszenvedélyen osztozva, esendő, örök indulatok hálójában, de rendíthetetlen itáliai, sőt római fölénnyel.

Egyszer San-Gimignanoban egy odavaló ember megmutatta nekem a házat, ahonnan beszélt. "Nem volt valami nagy sikere", mondta mosolyogva. Ebben a félig kötekedő, félig meghatott mondatban egyszerre megjelent a költő; arca melegét éreztem. Dantenak a san-gimignanoi erkélyen, vagy a Santa Trinit" ŕ hídfőn van a helye a mi képzeletünkben is s hogy egészen a mienk legyen, el kell menni érte a firenzei utcákba.



 Elmondtam az Istituto Italiano di Culturaban, 1940 május 26-án, Dante 675-ik születésnapján.

 Ismertebb Dante-képek: Giotto (XIV. század Firenze, Nemzeti Múzeum); Ismeretlen művész (XIV. század, Firenze, Bibl. Riccardiana); Nardo di Cione (XIV. század, Firenze, Santa Maria Novella); Domenico di Michelino (XV. század, Firenze, Dóm); Andrea del Castagno (XV. század, Firenze, Sant Apollonia); Sandro Botticelli (XV. század, Róma, rajzok a vatikáni kódexben); Luca Signorelli (XV. század, Orvieto, Dóm); Raffaello (XVI. század, Róma, Vatikán.) Természetesen valamennyi képzeletbeli.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Híres emberek magánélete -  három Chamberlain Híres emberek magánélete - három Chamberlain
A Chamberlainek családfájukat nem vezetik vissza Hódító Vilmosig....
A MAFC győzelmei Stockholmban A MAFC győzelmei Stockholmban
A kétnapos versenyről részletek még nem érkeztek, s csupán távirati...
A czigány-akadémikus: Jean Richepin A czigány-akadémikus: Jean Richepin
Ma már sok czigány akad, a ki letagadja származását, viszont vajmi...
Az angol király beszéde az Egyesült Nemzetek közgyűlésén résztvevő 51 nemzet képviselőihez Az angol király beszéde az Egyesült Nemzetek közgyűlésén résztvevő 51...
Az Egyesült Nemzetek megnyitó közgyűlését ma délután tartják meg...
Olyan vagyok, mint egy szegény eb… Egy óra Isadora Duncan-nél Olyan vagyok, mint egy szegény eb… Egy óra Isadora Duncan-nél
Egy kétes hirü szálloda második emeletén lakik Isadora Duncan, az...
Tisza István: békeangyal, vagy óvatos háborúpárti? Tisza István: békeangyal, vagy óvatos háborúpárti?
A szarajevói gyilkosság és a háború kezdete között épp egy hónap telt...
A poklok kapui A poklok kapui
Két esztendeje, e napon semmisült meg a nemzeti erő sujtó...
Három diszes nyári ruha Három diszes nyári ruha
A nyári divatot ez évben határozottan a franczia ízlés uralja. Ennek...
A déli sark ostroma A déli sark ostroma
Az angol James Ross, felfedezve 1842-ben Viktória földjét, az...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98