Az 1914-18-as világháborúban a léggömböket először magasfigyelőként alkalmazták. Amikor a mozgóharcból állóharc lett, akkor jutottak fontos szerephez az arcvonalak mögött felbocsátott, de földhöz rögzített léggömbök. Jó látási körülmények között ezekből a léggömbökből - kosarukból - harminc-negyven kilométer távolságra is lehetett látni a nyugati hadszíntéren; keleten még messzebbre is.

Az olaszok vetették föl a léggömb problémáját. Elképzelésük szerint a felbocsátott léggömbök tartó huzalába beleütköző repülőgép lezuhan. Több ilyen felbocsátott léggömb tartóhuzala valóságos rácsként veszi körül a megvédendő területet és megakadályozza, hogy a körülvett terület fölé ellenséges repülőgép szállhasson.

1916-ban Velence megvédésére alkalmaztak elsőízben léggömbgátat mintegy 70 darab léggömbbel. Ha nem fenyegetett ellenséges repülőtámadás veszélye: a léggömböket bevonták. Légiriadó elrendelésekor átlagban 5-6 perc alatt már 1500 méter magasan voltak a védő léggömbök. Ezek alakja valóban gömb volt. Igy a legkisebb széljárásban is elmozdultak, gyakran elszabadultak és egymással összegabalyodtak. A javításukra 1917-ben alkalmazott finomabb tartókötélzet és rugalmasabb anyagból készült burok nem sokat segített. Neuves-Maisons éa Dunkerque védelmére 1917-ben a franciák sikeresen alkalmaztak léggömbgátat, Londont elsőízben 1918-ban védték léggömbgátak. A központi hatalmak a világháborúban meglehetősen későn, csak 1918-ban használtak léggömbzárat Pola és Metz védelmére.

1918 után - kiselejtezve a világháborús anyagot - mindenütt elfeledkeztek a léggömbökről és csak az 1930-as években – a légvédelem előtérbenyomulásával - kezdenek újból a léggömbgátakkal is foglalkozni. Anglia volt az első, amely újabb kísérletekbe fogott; csakhamar követték a többi nyugateurópai nagyhatalmak, majd az Egyesült Államok is. A szakértőket még ma is erősen foglalkoztatja a még mindig ki nem forrott értékű léggömbgátak használhatósága. Alkalmazásának ellenzői és védői egyaránt vannak, egyes szélsőséges javaslatok a teljes elvetését is kívánják. A napjainkban dúló küzdelemben is használják a léggömbgátakat, értékükről majd csak a háború befejezése után lehet nyilatkozni.

Ma már nincs „gömb”-alakú léggömb a léggömbgátakban: hosszúkás alakú testeket építenek, rajtuk tömlők alkotják a kormányfelületeket. Ez még nagyobb szélben is megbízhatóan állékony. Minden államnak megvan a maga léggömb-fajtája, de nagy különbözőségeket egyiknél sem találunk. Űrtartalmuk általában 500-800 köbméter között váltakozik. Jellemző tulajdonságait az alábbi példa mutatja: Az 500 köbméteres léggömb űrtartalma a földön 300 köbméter, teljes súlya 180 kilogramm, 5000 méteres magasságban 500 köbméterre terjeszkedik. Egy köbméter hidrogéngáz felhajtóereje: 1.1 kilogramm, tehát a földön 300 köbméter űrtartalmú léggömbé: 330 kilogramm.

Az Európában igen drága hélium helyett hidrogénnel töltik a ballonokat. Ennek igen nagy hátránya az, hogy erősen gyúlékony! Elég egy gyújtólövedék és már lángba borulva el ég. Ujabb kísérletek meleg levegővel folynak, ez olcsóbb és megbízhatóbb lenne a gyujtólövedékekkel szemben. A léggömbök burkolata ezüstszínűre festett erős vászon, amelyet gumíroznak. Villámcsapások ellen fából készült „csapokkal” szigetelik őket.

A léggömbök felbocsátására kötél szolgál. Ez egy darab, minden toldás nélküli, több szálból összesodrott acélból, amely a léggömb felé vastagodik, a húzóerő növekedésének megfelelően. Az így előállított 5800 méteres kötél ellenállása - vastag végén - körülbelül 1000 kilogramm; ott, ahol elvékonyodik, körülbelül 580 kilogramm. A kötél súlya mintegy 120 kilogramm. A léggömböknek a földhöz való rögzítése, felbocsátása és bevonása motorikus - kivételes esetben kézi meghajtású - motolla-rendszerrel, „csörlével” történik. Ezek hordozhatók és igen gyors hajtásúak.