A szokatlan fénnyel járó jelenségek mindig is megmozgatták az emberek fantáziáját. Főleg, ha ezek a fények olyan tárgyakból – esetleg élőlényekből – sugároztak, melyeknek általában nem természetük az ilyesmi. Többnyire babonás félelmek kapcsolódtak hozzájuk – lett légyen szó akár a lidércfényről, akár Conan Doyle nevezetes kutyájáról.

A huszadik századi újságokban is több híradás szólt hasonló esetekről. Tudósítottak például a kanadai farmerről, aki éjszaka azt látta, hogy a napközben felaprított fa világít az udvaron, vagy a kislányról, akinek kötője és szoknyája világított az erdőben való játék után.

A rejtélyt Raphael Dubois francia tudós fejtette meg, aki először írta le a biolumineszcencia jelenségét. Eredetileg kagylókkal kezdett kísérletezni, amelyekből „világító kivonatot” állított elő. Érdekesnek tartotta, hogy a „kivonat” csak hideg vízben világít, melegben „nem működik”.

Ebből arra következtetett, hogy a jelenséghez két különböző anyag szükséges és közülük az egyik hő hatására elbomlik. A hőre érzéketlen anyagot luciferinnek, a másikat luciferáznak keresztelte, vélhetően a fényhozó Lucifer tiszteletére. (Később persze kiderült, hogy kellenek ám még ehhez magnézium-ionok, adenozin-trifoszfát és oxigén is - de ez sokkal később történt.)

Dubois leírta azt is, hogy a folyamat során a luciferin gerjesztődik, majd a többletenergiát fény formájában adja le. Közben hő nem keletkezik, vagyis a reakció hatásfoka száz százalékos, végeredménye pedig „hideg fény”.

Azóta természetesen már sokféle felhasználási lehetősége akadt a felfedezésnek, használja például az orvoslás is a vízben vagy a húgyutakban levő baktériumok kimutatására. Lámpába csavarható luciferines izzóról még nem tudunk…