A századfordulón még sok helyen a földrajzi viszonyok is mások, mint ma. Ennek kitűnő példái a magyar homoksivatagok. A legnagyobb a delibláti puszta volt, a számunkra közelebbi és ismertebb pedig a Duna-Tisza közének pusztaságai, mint például a Kiskunság. Nagy lakatlan területek, szélformálta homokképződmények, sivatagi tájkép. Volt, aki a magyar Szaharának hívta ezeket a pusztákat, amelyek szinte semmilyen létfeltételeket sem biztosítottak a rajtuk élőknek.

Azután szükség lett ezekre a területekre is, amelyeken nagyszabású talajmegkötő és talajjavító munkálatokat vittek véghez, amíg alkalmassá nem váltak legalább a legszegényesebb földművelésre vagy állattenyésztésre. Mára ezeket a sivatagokat megkötötték, a homokbuckák és a terméketlen, szikes területek pedig csak mutatóba maradtak meg, fokozottan védett természeti értékekként, amelyek az eredetihez közeli állapot megőrzésével megmutatják a természetet átformáló munka méreteit.