 
                         

A székelyek a nemzeti mitológiában a keleti kapu tántoríthatatlan őrzői, akik patriarchális, 
romlatlan és tiszta törvényeik, erkölcseik szerint élnek mesésen szép hegyeik között, még 
mindig a legendák világában. Mindenesetre a közvélemény ezt várta tőlük az 1900-as évek 
elején, amikor a millennium hangulatában még Árpád vezér nézőpontjának is volt némi 
aktualitása. Semmiképpen sem illett a képbe, hogy a székely leányok háztartási cselédnek 
álljanak Bukarest görög meg román kereskedőinél, a székely ifjak pedig a hajókat rakodják 
Konstanca fekete-tengeri kikötőjében.
Mindez azonban valóban megtörtént, sőt aránylag rendszeresnek volt mondható. Meg kell 
jegyezni, hogy a székelyföldről nézve Bukarest meg a Fekete-tenger nincs olyan egzotikus 
távolságban, mint Budapestről nézve, és a románokkal való érintkezés is majdhogynem 
mindennaposnak számít. A Romániába vándorlásra pedig vannak korábbi példák is: a 18. 
század végén, a madéfalvi veszedelem után sokezer ember ment át Moldvába, ahol azután 
csángóvá lettek.
A mostani kivándorlási hullám az életfeltételek folyamatos romlásának volt köszönhető. A 
nagyrészt földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó népesség egy részét az 1850-es 
évektől sorozatosan hozott hátrányos törvények kényszerítették lakóhelyük elhagyására. Az 
erdőtörvény súlyos büntetéssel sújtotta azt, aki az erdőkből legelőterületet hasított ki. Az 
arányosítás 1871-ben a birtokok nagysága arányában osztotta fel az addig a faluközösség által 
közösen használt földeket. Végül a szegényebb réteg megélhetése olyan komoly veszélybe 
került, hogy máshol keresett munkát.    
A kormány időnkénti mentőakciói nem voltak elég átgondoltak ahhoz, hogy ezen az állapoton 
alapvetően változtatni tudjanak. A büszke székelyek pedig egyre méltatlanabb helyzetekbe 
keveredtek, és mintegy százezer ember végleg el is hagyta a székely megyéket.

 
	 
	 
			
 
                         
		 
	    		 





 
                                





 
                            


