Az 1850-1910-ig tartó időszakot a „világkiállítások korának” szokták nevezni. Nem csoda, hiszen 1851-től, vagyis az első világkiállítástól számítva az 1900-as párizsi éppen a tizenharmadik.

A 19. századi kiállítások elsősorban gazdasági szükségletet elégítettek ki: meggyorsították az új technikai eljárások és találmányok elterjedését, lehetővé tették az egymástól távoli vidékek, később országok termékeinek összehasonlítását. A világkiállítások 1851-gyel kezdődő sora pedig az egyes nemzetek produkciójának összevetésére, illetve az egész emberiség fejlődésének bemutatására teremtett időről időre lehetőséget.

A legelső, londoni kiállítás kezdeményezője és elnöke, Albert herceg ezt célkitűzésében meg is fogalmazta: "az egész emberi nem fejlődésének magas színvonaláról hű és eleven képet fog nyújtani, és megjelöli azt az irányt, amelyben a népeknek és nemzeteknek kultúrájuk és anyagi tevékenységük fejlesztése érdekében haladniuk kell. Célunk minden emberi tevékenységi terület maradéktalan muzealizálása".

Micsoda világhódító optimizmus! Erre csak e század volt képes. Nem másra törekedtek, mint az elérhetetlen teljességre s ennek tökéletes névjegyei a világkiállítások. A gondolat az ember készítette és az emberre vonatkoztatott világ diadalát hirdette. Itt maga a század lépett színre, az uralom alá hajtható és formálható világ legkülönfélébb tájairól egy helyre, encikolpédikus igénnyel összegyűjtött anyagával.

A kiállítások nemcsak gazdasági, hanem kulturális és társadalmi eseményekké is váltak; a haladás, a technikai civilizáció szimbólumává. Népszerűségüket az állami politika is használta: a maga ünnepségeit szívesen kapcsolta össze nagy kiállításokkal, melyek a látogatottság, a siker biztos garanciái voltak.

Amíg az első londoni (1851, 1862) és párizsi (1855, 1867) világkiállításokra aktuálpolitikai apropó nélkül került sor, addig a későbbiekben alig volt olyan nagyobb rendezvény, melyet ne valamely állam egy-egy nagy ünnepére, történelmi évfordulójára időzítettek volna. Így például az 1873-as bécsi világkiállítást Ferenc József trónralépésének negyedszázados évfordulójára, az 1876-os philadelphiait pedig a Függetlenségi Nyilatkozat centenáriumára. Az 1880-as brüsszeli kiállításra a független belga állam fennállásának ötvenedik, a bostonira és a louisville-ire a versailles-i béke századik évfordulója (1883) adott alkalmat. Az 1889-es párizsi világkiállítás a nagy francia forradalom centenáriumi ünnepségeinek legnagyobbika volt, míg a chicagói Amerika felfedezésének 400. évfordulójáé. Az 1900-as természetesen az új évszázadot köszöntötte.

 
Nem csoda, ha a jubileum okán mindennél fényesebb, pompásabb és érdekesebb világkiállításra fogtak össze a nemzetek. "A tudomány és a művészetek üdvözlik az új évszázadot" - ez a mondat volt felírva a párizsi világkiállítás építészeti gyöngyszemére, a Grand Palais-ra. Felvonultatták a kor csúcsteljesítményeit, a villamosság palotáját, megépítették egy óceánjáró utánzatát, a 350 méter magas forgótornyot, a 28 méter átmérojű óriás földgömböt, a mozgó járdát és a régi Párizst XVII-XVIII. századi épületekkel, utcákkal, terekkel.

A Szajna két partján a Nemzetek utcájában emelkedtek a nemzeti pavilonok, köztük a kackiás, tornyos, tíz műemléki épületünket utánzó magyar pavilon, amely először mutatkozhatott meg önállóan, a Monarchiától elkülönülve. Négyezer válogatottan míves tárgy töltötte meg termeit.

Magyar művészek, mesteremberek és cégek szerepeltek sikerrel. Benczúr Gyula, Csók István és László Fülöp képzőművészeti aranyérmeket szereztek, Róth Miksa és a Zsolnay Vilmos-féle majolikagyár, valamint a Magyar Iparművészeti Múzeum kollektív kiállítását szintén díjazták (Zsolnay Vilmos egyszerre kapott szűri- és közönség-díjat, valamint kiérdemelte a francia becsületrendet), miképp a magyar tudományosság, az ipar, a földművelés produktumainak is több grand prix, arany, ezüst és bronz érem és elismerő oklevél jutott.

Az egész kiállítást, sőt annak legszélesebb értelmű hátterét is áthatotta a tudományon kívül a művészet is. A tizenkilencedik századi francia művészetet Paul Cézanne képviselte három képpel. A levegőben még ott izzott a nagyhírű Cyrano de Bergerac-ősbemutató és máig feledhetetlen Sarah Bernhardt, mint Hamlet. A kiállításra elkészült földalattit pedig Hector Guinard tervezte Jugendstilben.

A nemzetek kultúrájának büszke versenyéből valóságos világ-show keletkezett "érzéket csiklandó dolgokkal" s a kor polgára hagyta is elvarázsolni magát. Tömegek tódultak Párizsba és a világot átszövő utazási hálózat nehézkessége miatt itt elégítették ki világutazó vágyukat.

Valójában itt és ekkor kezdődött el az a "kommunikációs robbanás", ami majd a világhálóban - és ki tudja még, miben - teljesedik ki és virtuálisan valósítja meg "minden emberi tevékenységi terület maradéktlan muzealizálását".