Mintegy félszázaddal ezelőtt egy vállalkozó szellemű kereskedő Pécs város keleti részén, lakatlan, kopár területen szerény berendezésű téglavető- és fazekas műhelyt építetett, hogy abban tűzhatlan téglát, főző edényeket, épületi és kerti díszitményeket készítsen. Az ég megáldotta őt találékonysággal, szorgalommal, kitartással, mindenek felett pedig egy geniális fiúval, ki arra volt hivatva, hogy a magyar iparnak messze földön elismerést, dicsőséget szerezzen, s művész lelkének alkotásaival oly híressé tegye szülővárosát, mint tette volt a XVI. század első felében Georghio Andreoli a kis Gubbiót.
És csakugyan, ha Pécs város nevét pár évtized óta a világ különböző tájain mind sűrűbben kezdik emlegetni, az a világhírű fazekasmester-nek: Zsolnay Vilmosnak köszönhető, ki hosszú és sikeres pályafutás után a múlt héten húnyta le örök álomra fáradt szempilláit. A legtávolibb vidékre, királyi paloták fényes termeibe, az amerikai nábobok pazar díszszel épített házaiba, a legelőbbkelő női szalonokba az ő bámulatos szépségű gyártmányai vitték szerteszét a magyar város hírét, azok a gyártmányok, melyeken mindig látható volt a pécsi öttornyú jelvény, Zsolnay és Pécs város neve. A hová csak eljutott az ő szép alkotásaival, mindenütt a magyar szellem teremtő képességéről tett tanubizonyságot.
Atyja még egyszerű kereskedő és iparos volt, ki úgyszolván, csak a közélet egyszerűbb igényinek kielégítésére dolgozott, Zsolnay Vilmos, ki 1868-ban vette át az üzlet vezetését, már sajátos életet lehellt egyszerű anyagába s azt arra a magaslatra emelte, a hol az olasz Della Robbia-család vagy a franzia Palissy alkotásai állanak.
A pécsi gyár munkásságában a hatvanas évek végén mutatkozik az első erősebb lendület. Az építési kedv fölpezsdülése ekkor
a terrakotta fejlesztését tette szükségessé; Zsolnay leányai pedig, kik a régi magyar népies díszitésekből és himzésekből, majd a virágok világából csinos színes rajzokat készítettek, arra a gondolatra vezettékk a gyár ambioziózus tulajdonosát, hogy ezeket a virágokat az edényeknek díszitésére alkalmazza. Ugyanekkor már az edények alapanyagait is finomítani kezdte, s minthogy külön mintázót ekkor még nem tarthatott, maga teremtette meg egymás után a legváltozatosabb és mindig tetszetős alakokat. Az 1873-diki világkiállításon a Zsolnay-féle díszedények már nagy elismerésben részesültek, mert a folyvást kutató és kísérletező mester finomabb munkáit már porczellántűzhőfokban olyan összetételű alapanyagból és mázból állította elő, melynek sajátos elefántcsontszíne s majdnem porczellán keménysége van. Hasonló színű edényeket aztán a kontinens más keramikai gyárai is igyekeztek gyártani, de azt a lágy, áttetsző, elefántcsont-színt, mely az ivoir-porczellán név alatt ismeretes edényeket jellemzi, egyetlen gyárnak sem sikerült eltalálni. Az 1878-diki párisi világkiállításon Zsolnay elefántcsont-színű edényeire már keleti, perzsa és indiai stylben tartott díszitéseket alkalmazott, s ezekkel a szó igazi értelmében elbűvölte a franczia amateurőkek. A szakértők az ő különleges tchnikájával egész czikksorozatokban foglalkozatk s miután sem faience-nak, sem porczelánnak nem tudtál elkeresztelni edényeit: a porczelán-faience elnevezést foglalták le számukra. A kiállítás tárgyait folyvást újakkal kellett helyettesíteni, mert egy-egy érdekesebb darabot mindenki bírni óhajtott a genialis magyar gyárostól. Mikorra a kiállítás véget ért: annyira megszaporodtak a magyar tálak, korsók, vázák és amphorák amateurjei, hogy Zsolnaynak a gyárát meg kellett nagyobbítani és igy is csak nyolcz évi szorgos munka után végezhette el a kiállításon kapott megrendeléseket.
A magyar majolika- és faience gyártmányok egyszerre oly nagy tetszésben részesültek, hogy 1884-ben már nagy mennyiségben szállították azokat külföldre: Német-, Franczia-, Angolországba és Éjszak-Amerikába. Ez az elismerés nagyra növelte Zsolnay művészi lelkében az ambicziót: most már törekvése arra irányúlt, hogy gyárát művészi irányban fejlessze: külön szobrászokat, mintázókat alkalmazott, egymás után teremtette meg a szebbnél-szebb új formákat, a kecses díszitéseket, a szivárvány színeivel versenyző tonusokat, s azt a csodálatos fényt, mely átlátszóság, erő és tűz tekintetében páratlanul áll a keramika történetében.
Így tartott ébren Zsolnay gyára iránt a világpiaczok érdeklődését, újabb fölfedezéseket téve, vagy folyvást fejlesztve és tökéletesítve a már ismert eljárásokat, 1887-ben az üvegtechnikának a keramiával való egyesítését kisérlette meg, 1892-ben pedig díszedényeit oly mázzal látta el, melyen az égetés alatt a különféle szebbnél-szebb márványerezetekhez teljesen hasonló erezetek magoktól képződnek Mindezeknél csodásabb vívmánya azonban az úgynecezett Eosin, melyet a keramia európai hírű búvárának Wartha Vineze tanárának buzgó közreműködésével sikerült előállítania, új életre keltve a régi idők egyik csodáját: a híres spanyol lüster-faience-ot. Volt idő, midőn azt hitték, hogy a fényadásnak azt a titkát a keramia nagy mesterei sirba vitték magukkal; Wartha és Zsolnay bordó-vörös alapon török, indiai és perzsa motivumokkal az 1896-ki milleniumi kiállításon olyan díszedényket mutattak be, melyek a nagy gubbiói mester: Georgio Andreoli mesés árakon fizetett készítményeivel bátran versenyezhetnek, sőt túl is szárnyalják azokat. A mi ezredévi kiállításunknak alig volt távolabb földre eljutó vimánya, mint ez a ritka művészeti értékkel bíró találmány.
Tévedés volna azonban azt hinni, hogy Zsolnay csak a műszerető közönség fényűzési igényinek kielégítésére dolgozott s gyárában csak a szemnek tetsző, de praktikus értékkel alig bíró tárgyakat állított elő. Ha Budapesten a táviró-hivatalnok gépéhez ül s messze országokba röpiti tovább a közlendőket, a Zsolnay Vilmos gyárában készült elszigetelőkön fut végig a sodrony-háló, mely világrészeket kapcsol össze s rövid pillanatok alatt közvetíti a gondolatot. A föld alatt végig futó hatalmas csövek szintén az ő gyárából kerülnek ki, s a világ kapitalisaiban: Bécsben Párisban, Londonban legbüszkébb paloták homlokzatán bámulják a dekoratív faience- és porczellán-művészetet, melynek szintén Zsolnay Vilmos a megalkotója. Magyarországon az első ilyen építészeti díszitményket Budán, a királyi vár alatt lévő bazáron alkalmazta mesterünk; azután a budapesti belvárosi plébánia-templomba készített egy gót stylű 13 méter magasságú oltárt faiencéból fényes és fénytelen színekben, gazdag aranyozással.
Zsolnay, hogy a műépítészeti czéloknak, különösen pedig a szobrász-munkáknak még jobban megfelelhessen, egy kiválóan kemény, kőszerű anyagot állított elő, melyet pyrogranit név alatt hozott forgalomba. Ez a sárgás-szürke színű anyag oly kemény, hogy a vas vagy aczél erősebb érintésére sziporkázik; a légbéli csapadékokkal és fagygyal szemben csaknem érzéketlen, a fénytelen színezésére pedig különösen nalkalmas. A budavári Mátyás-templom főbejárata felett levő timpanon már ilyen pyorogranitból készült.
Zsolnay Pécsett hatlmas telepet rendezett be utczákkal, kertekkel, nyüzsgő élettel. Ez a gyártelep több mint tíz holdnyi területet foglal el s mintegy 800 munkásnak ad állandó foglalkozást. Csupa magyar anyagot dolgoznak itt föl magyar stylű műtárgyakká, s hogy a gyár megőrizze nemzeti jellegét: Zsolnay anyag-ipariskolát is létesített, hol jobbára a munkások gyermekei nyerik kiképeztetéüket. A telep világhírnek örvend, s a mester iránt mindig nagy elismeréssel viseltető koronás királyt is nem egyszer látta már falai között.
A nemes faience modern nagy művésze most már nem forral újabb terveket, nem sürög-forog, nem rendelkezik az őt mindig hódolattal és szeretettel környező munkások között. Az öreg fazekasmester-mint magát nevezni szokta-elköltözött oda-a hol nagy elődjei: a Della Robbiák és Palissy várják őt. Nemes alakja azonban élni fog a műtörténetben, mert ő teremtette meg azt az iparágat, mely a magyar műipar összes termelése között a legnemesebb magaslatokra emelkedett s a világon mindenütt elismerést szerzett a magyar talentumnak.