Erkel Ferenc ösztönzésére és vezetésével nemzetközi összehasonlításban is korán, 1853-ban jött létre az első állandó magyar szimfonikus zenekar, a Filharmóniai Társaság együttese. E gyorsan fejlődő zenei intézmények adnak magyarázatot arra, hogy például Dohnányi és Bartók, pozsonyi tanulmányaik után, elődeiktől eltérően miért nem a bécsi, a berlini, a párizsi vagy a brüsszeli zeneakadémia bevált útját választották, s miért kerültek a budapesti Zeneakadémia vonzáskörébe.

Dohnányi és Bartók választása az akkor még fiatal akadémia hírnevét dicséri, miközben épp általuk alapozta meg az intézmény történetének legfényesebb korszakát. A zongoraosztály kezdettől az intézmény erőssége volt, főként a Zeneakadémia két alapítója, Liszt Ferenc és Erkel Ferenc miatt.

Nemcsak Liszt, a 19. század vitathatatlanul legnagyobb zongoristája vezetett mesteriskolát, hanem a még idős korára is (utoljára nyolcvanévesen, 1890-ben) kiváló pianistaként pódiumra lépő Erkel is zongoraoktatást (és nem zeneszerzést) vállalt. Dohnányi Ernő 1894-ben, Bartók Béla 1899-ben nyert felvételt. Ekkor már sem Liszt, sem Erkel nem élt; a zongoraosztályt Liszt egyik kiváló magyar növendéke, Thomán István  vette át.

Dohnányi őérte, a fiatalabb pályatárs, Bartók pedig Dohnányi példájára és tanácsára jelentkezett a budapesti Zeneakadémiára, amely néhány év leforgása alatt a fiatalok körében hamar vonzóvá vált. 1892–1907 között Dohnányin, Bartókon, Kodályon, Weineren kívül itt folytatta tanulmányait a később hírnevessé váló operettszerző-triász:

Kálmán Imre, Huszka Jenő és Jacobi Viktor, valamint Antalffy Zsiross Dezső, kora legjelentősebb magyar orgonistája, Reiner Frigyes, a világhírű karmester, Lichtenberg Emil, a magyar egyházi kóruskultúra úttörője, a fiatalon elhunyt Kovács Sándor, a zenepedagógia és zenepszichológia elméletének megalapozója, a hegedűs Waldbauer Imre és a csellista Kerpely Jenő, az új magyar zene szolgálatába szegődött vonósnégyes két pillére. Az ő tevékenységük jelentette a 20. század első évtizedeinek magyar zenetörténetét.