A nyomorúság esztendei egyben a lankadatlan tanulás és olvasás mámoros esztendei voltak. Önéletrajzi regényhármasa - az Életem - túl azon, hogy nagyon szép és nagyon izgalmas olvasmány -, egyben az erős lélekkel szépségre és igazságra vágyó ember önformáló képességének és felemelkedésének is tanúbizonysága.

Egyszerre, egymás mellett veszi tudomásul a társadalom mély rétegeinek életét, vágyait és az irodalom adta nagyszerű érzéseket. Kezdetben a nagy hősöket és a nagy eszméket ábrázoló romantikát fedezi fel magának. Felfedezi a megalázottak, a kétségbeesettek, a reménytelenek lelkében elnyomott, de mégis élő jóságot, szépséget, a hősökhöz méltó szenvedélyeket.

Korai nagy elbeszéléseivel - a Makar Csudrával, a Cselkassal, az Izergil anyóval - kellene lezárnunk a nagyromantika történetét, ha Gorkij semmi egyebet nem írt volna.

Útja Párizs felé vezetett. A Nyugat lelkesen fogadta. Az Éjjeli menedékhely meghozta a színpadi világsikert is. Ő pedig túllépett a romantikán. Úgy tudja ábrázolni a szennyet is, hogy mondatai nem mocskolódnak be. Nemcsak ösztönös szemérmessége, hanem az emberi méltóság igénye is úgy követeli, hogy mindig fölötte marad a meglátott és ábrázolt rossznak, rútnak, trágárnak.

1905 azonban már újra otthon találja. Reménykedve vesz részt a forradalomban, amely bukással végződik. Gorkijt le is tartóztatják. De akkor ő már világhíres író, a világirodalom felháborodott tiltakozása szabadítja ki. S megy vissza Párizsba, majd Amerikába, végül otthonra talál a napfény hazájában, Capriban.  Következik jó barátsága Leninnel. És megírja Az anyát. Ezzel a regénnyel kezdődik a szocialista realizmus az ő életében is, az irodalomban is.

Csak az új, a diadalmas forradalom hívja újra haza. De akkorra már ő jelenti a kommunista forradalmat az irodalomban. Befejezi talán legjobbnak mondható regényét, Az Artamonovok családi krónikáját az orosz polgárság felemelkedéséről, diadaláról, válságáról és bukásáról. Ezt csak a forradalom után lehetett befejezni, amikor történelmi valósággá vált a bukás.

Azután - Lenin tanácsára s egészségi okokból is, hiszen a tüdeje a nyomor évei óta beteg volt - megy vissza újra Capriba, hogy Nyugaton képviselje a szovjet irodalom eszméit. Csak 1931-ben költözik végképpen haza. Akkor azonban az otthoni irodalomnak már nemcsak tanítómestere, hanem a szervezője is.

Ő teremti meg a kisebb csoportosulások helyére a Szovjet Írószövetséget, amelynek haláláig az elnöke. Szervezi a vitákat és a fiatal írók oktatását. (Ezekben az években írta egyik legszebb drámáját, a Jegor Bulicsovot is.) És belekezd a Klim Szamgin életébe, amelyet fő művének szán,  befejezni már nem tudta egészen, de így is legterjedelmesebb műve, és a társadalmi körkép - az előremutató és a hátrahúzó erők ábrázolásával, a kitűnő alakok óriási galériájával - teljes. Méltó befejezése az életműnek. (Hegedűs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok)