Polgári, pontosabban vidéki kispolgári körből érkezett a nagybirtokosok, parasztok, gazdag nagypolgárok és városi nyomorgók orosz állóvizébe. A kisvárosi fűszeres fia az orvosi pályát választotta, noha kora ifjúságától kezdve kitűnt írói tehetsége, elsősorban humora. Mégsem volt véletlen a pályaválasztás. Csehovot mindvégig izgatták a test és a lélek betegségei, az orvosi pálya, orvos és beteg viszonya.

Élete egy részében gyakorló orvos volt, sőt amikor már világhíres író, egy járvány alkalmával önként jelentkezik vidéki orvosi szolgálatra. Egész magatartását meghatározó részvéte fordítja a szenvedő emberek felé. És az orvosi pálya azután rányomja bélyegét témáira is: novelláinak jelentékeny hányada szól orvosokról és betegekről.

De nem ezzel kezdődött. Orvostanhallgató korában, mellékkereset okából tréfás apróságokat ír egy vicclapnak. Ezekkel hamarosan feltűnik, és a különböző újságok versengeni kezdenek humoreszkjeiért. Ekkori írói álneve - nevének tréfás becéző alakja - Antosa Csehonte egyszeriben népszerű lesz az olvasók széles köreiben.

Csehov kifogyhatatlan a mulatságos ötletekből. Vannak egy-két oldalas apróságai, amelyeket akárhányszor olvasunk, mindig újra meg újra hangosan kell nevetnünk. Amilyen például A panaszkönyv című híres humoreszk ostobasággyűjteménye.

De már ezek az eleve mulattatásra írt apróságok is különös vegyületei a játékos könnyedségnek és a fanyar bírálatnak. A közélet és a magánélet tulajdonképpen tragikus korlátoltságai jelennek meg itt különös, torzító tükörben. Valahonnét nagy messziről Swift és Voltaire kacagtatón kemény kritikája folytatódik a fiatal Csehovban. Ez azonban csak az indulás. A sikeres humoristában egyre erősebben bontakozik ki a részvét és a hangulatok lírikusa.

Orvosi gyakorlata, tanulmányútja a távoli s ijesztő közállapotú Szahalin szigetén, bekerülése az irodalmi életbe és irodalmi problémák közé és nem utolsósorban korán jelentkező tüdőbetegsége szakadatlanul gazdagítja megfigyelőképességét is, együttérzését is minden szenvedéssel. Mint képzett orvos, jól tudja, hogy rövid életre ítéltetett.

Életszeretete és a közeli halál tudata érzékennyé teszi a remények és a bánatok iránt. Izgatja Oroszország elmaradottsága, de reménykedik a kibontakozásban. Mindez árnyaltan ábrázolt alakok nagy sorában ölt testet novelláiban. Senki talán úgy nem érezte az akkori jelen állóvizét, a tehetetlenséget, a jobb sorsra érdemesek kilátástalan sorsát.

Nagyon gyakori nála, hogy derék emberek szégyenletesen nevetséges helyzetbe jutnak. Jóindulatú, egymásra utalt lelkek nem értik egymást, sőt ellenségesen néznek egymásra. Az egyik legszebb novellájában - az Ellenségekben - egy orvos, akinek aznap halt meg a kisgyermeke, és egy szomszédos lakos, akit otthagyott a felesége, a saját fájdalmától annyira nem veszi tudomásul a másik fájdalmát, hogy mintegy maguktól menekülve, összeverekednek.

Legnyomasztóbb novellájában - A 6-os számú kórteremben - a különböző szándékú orvosok ugyanabba a tébolydába kerülnek, ugyanannak a szadista ápolónak a karmai közé. A szinte lírai költeménynek ható Sztyeppében éppen az a cselekmény, hogy semmi sem történik: ez maga az állóvíz.

A vegytiszta komorság azonban viszonylag ritka nála, a humorista sohasem szűnt meg benne. Gyakran megrázó történeteket is úgy mond el, hogy mosolyogni kell rajtuk. A megfélemlített életű kishivatalnokról szóló történet, A csinovnyik halála valójában tragikus, de formája szerint humoreszk. A megalázott ember belehal a folytonos alázatosságba, amelyet már felettese sem bír elviselni.

Írói útja akadálytalanul haladt felfelé. Gondtalanul élhetett. Leköltözhetett az örökké napfényes Krímbe. Jaltai házában élte élete végső esztendeit. Ez időben házasodott, ünnepelt színésznőt vett feleségül, aki diadalra vitte színjátékait. Ezekben a végső években barátkozott össze Tolsztojjal, aki nagyra tartotta, és Gorkijjal, aki azután mindhalálig jó barátja maradt.

Amikor Gorkij Párizsban élt, sűrűn leveleztek, kifejtve egymásnak írói eszméiket és irodalmi gondjaikat. Ez a Csehov-Gorkij levelezés mindkét nagy író java terméséhez tartozik. Az olvasó néha úgy érzi, hogy ebben a levelezésben csírázik a XX. század irodalma.

Ezekben a végső években már jobban érdekelte a dráma, mint a próza, de azért a novellát sohase hagyta abba. Képzelete szakadatlanul termelte a történeteket, és a meglátott alakok novellafigurákká változtak. Igaz, a drámatörténet is úgy tartja nyilván, mint a műfaj akkori főszereplőjét, aki ugyanúgy hatott Gorkijra, a későbbi szocialistára, mint az amerikai O'Neillre, a polgári lélektani dráma legnagyobb hatású mesterére. A mai drámairodalom egyik közvetlen elődje Csehov.

És mégis: igazi, azóta sem elért nagysága novelláiban található. Az a novellairodalom, amely Boccaccio óta kísérte az európai széppróza történetét, Maupassant-nal és Csehovval lépett a múlt század utolsó negyedében olyan magasságokig, amelyet az utódok azóta sem tudtak megközelíteni. (Hegedűs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok)