Az expresszionizmus (exprimere – latinul: kifejezni) az 1900-as évek képzőművészetében, majd a 10-es évek irodalmában jelent meg. Az expresszionista művész erős érzelmi azonosulásra készteti közönségét, s ennek eszköze a merész formabontás. Az expresszionista alkotások jellemzői: művészi üzenete brutálisan nyers, harsányság, forradalmi hevület, plakát- és kiáltványszerűség, túlzás, torzítás.

A filmi expresszionizmus a filmtörténet első önálló és egységes stílusirányzata, amely a vesztes Németországban születik az első világháború utáni válságos években. Születéséhez hozzájárult a nyomor és a létbizonytalanságtól való félelem. A szorongó lelkiállapotot az expresszionista film a díszlettel, az erős fényárnyék-hatásokkal és a különös, döntött, aszimmetrikus képkivágásokkal fogalmazza meg.

Német expresszionista filmek: Robert Wiene: Dr. Caligari (1919) Sokak szerint Wiene filmje az egyetlen valóban expresszionista film. Jellemzői a túlzó színészi játék, a tárgyak aránytalan méretei, éles szögek és ferde vonalak, amelyek a filmben működő gonosz erő képi kivetülései.

Fritz Lang: Metropolis (1927), Friedrich Murnau: Nosferatu (1922), Paul Wegener: Gólem (1920) Expresszionista film = borzalom + fantasztikum + bűntény Az expresszionista filmben a kamera még nem mozdul meg, a jelenetek fix beállításokból állnak. Az expresszionista film jellemzője a mozdulatlan kamera előtt, a statikus képkivágásban viharzó (néma) színészek és mozgó fényhatások. Az expresszionizmus a filmtörténetben később olyan műfajokban él tovább, mint a tudományos-fantasztikus, a horror- vagy a rémfilm.