Pedig úgy indult, hogy ínséges, föld nélküli parasztcsaládban született. Igényesebb apja vándorszabóként tengette életét, de a délibb tájakon nem talált elég munkát. Ezért, amikor fia 3 éves volt, az északi sarkkörön túlra költözött. A családot Pedersennek hívták, a fiút is így anyakönyvezték.

A sarkvidéken azonban egy "Hamsund" nevű faluba költöztek. Amikor a még kamasz, kereskedőinasnak adott Pedersen fiú érdekes dolgokat kezdett írni olyasmikről, amit az életben tapasztalt és akadtak vidéki újságok, amelyeknek tetszettek a kis írások, tehát közölték is őket - akkor a túl mindennapi Pedersen nevet felcserélte kisgyermekkori otthonának a neve után "Hamsun"-ra.

Sem a legkorábbi paraszti munkák, sem a kereskedőinasnak kínálkozó teendők nem tetszettek neki, a főnöke is durva, indulatos és gorombáskodó ember volt. Megszökött az üzletből és minél távolabb kívánt lenni. Norvégia akkor már régóta közös monarchiában élt Svédországgal, illetve a svéd király uralma alatt volt. Még az ország fővárosának ősi "Oslo" nevét is megváltoztatták, s a svéd király után "Kristiániá"-nak hívták.

Bár a norvég értelmiség és főleg az ifjúság szívósan törekedett az elszakadásra, az önálló királyság visszaállítására, ez csak 1905-ben valósult meg. A történelem pedig ekkor még csak az 1870-es éveknél tartott. Tömeges volt a parasztság és részben a munkásság kivándorlása Amerikába. Hamsun is oda tartott és nemsokára Chicagóban volt már hol kifutófiú, hol villamoskalauz, majd anarchista agitátor-szónok.

Hamar otthonos lett az angol nyelvben is. És akkor már angol nyelvű újságokhoz vihetett cikkeket és néha novellákat is a szegény emberek életéről. Szocialista ugyan sohase lett, az anarchizmust se vette igazán komolyan, de a szocialista munkáskönyvtárakba szorgalmasan eljárt. Klasszikus szerzők könyveit, társadalomtudományi és közgazdaságtani szakkönyveket olvashatott itt. Olyan következetesen járt a könyvtárakba és ismeretterjesztő előadásokra, mint a szerencsésebb sorsú fiatalok az iskolákba. Közben pedig írt, de nem csak az újságoknak.

Úgy érezte, hogy igazán szépen, árnyalatosan csak norvégül képes fogalmazni. Azzal a céllal indult haza, hogy végre megírhassa azt a regényt a szegénységről, az éhezésről, amelyet huzamosabb ideje tervezett. Európában hamarabb talált szűkös megélhetést biztosító munkát Dániában, Koppenhágában, mint Norvégiában. Nappal bolti segéd volt, éjszaka azonban építette a művet, amely nem is sokára "Éhség" címen irodalmi szenzáció lett. Ehhez szerencse is kellett. A szerencse megérkezett a kor legtekintélyesebb kritikusának személyében.

Georg Brandes professzor megingathatatlan nemzetközi tekintély volt az irodalom világában. Ibsen mondotta róla, hogy "Ítélkezik élők és halottak fölött". Hamsun az elkészült regény kéziratát nagy merészen elvitte hozzá. Brandes pedig nem ismert kegyelmet: ami nem tetszett neki, azt akkor is ócsárolta, ha nagy tekintélyű, közismert vagy éppen divatos író írta. Ami pedig tetszett, azt messzehangzóan dicsérte akkor is, ha ismeretlentől, kezdőtől származott.

Elolvasta a nyomorúságból érkezett fiatalember regényét és remekműnek találta. Maga keresett előbb folyóiratot, amely folytatásokban közölte, majd beajánlotta egy norvég kiadóhoz. Brandesnek pedig nem lehetett nemet mondani. Ha ő ajánlja, akkor ő dicsérni fogja, az olvasók és az irodalomtudósok pedig elfogadják a legfőbb kritikus értékelését.

Megtörtént tehát a valószínűtlen: az ismeretlen fiatal író első regénye, az "Éhség" azonnali siker és hamarosan világsiker lett. Az izgalmasan érdekes olvasmánynak társadalmi háttere is, lélektani árnyaltsága is újdonság volt, de nem kevésbé volt az nemcsak eredeti, hanem igen szép a stílusa, nyelvi gazdagsága, lírai hangulatvilága is.

Nem kellett nyomorognia. Amit írt, azt nem csak a norvég, hanem külföldi kiadók is várták. Hamsun élete alaposan megváltozott: a nyomor alvilágából az irodalom és társasági élet fényeibe emelkedett.

Ő pedig tudta élvezni az életet. Többször is nősült. Minden szerelem és még inkább minden újabb feleség új szempontokkal, új élményekkel, új tudnivalókkal gazdagította témáit és lírai hangulatait. Jött is néhány újabb siker az "Éhség" után, majd megalkotta alighanem legjobb, legszebb regényét, a "Pán"-t. A természet és a benne élő ember kapcsolatának lírája, a tudat és az ösztön együttes működése a lélekben és a cselekedetek okaiban egy áttekinthető, mégis gazdag eseménysorral feledhetetlenül szép és okos történetté avatja ezt a kis terjedelmű regényt.

És ha ezek közben és után is írt is néhány elnagyoltabb, elsietettebb - bár mindig kellemesen olvasmányos - regényt, még mindig a XIX. században építette fel "Victoria" című nagy szerelmi regényét, amelyben az osztálykülönbség megléte lelki és társadalmi megpróbáltatásokat okoz.

Már ezekben a korábbi évtizedekben is jellemző rá a témakörök sokfélesége. A hajósok, parasztok, munkások mellett a polgári világ bemutatásának a változatossága mutatja, mennyire otthon van a társadalom különböző rétegeiben. Például a "Linge szerkesztő" az újságíróélet bonyodalmairól nyújt némiképpen szatirikus képet, az "Új föld" pedig a városi élet sivárságáról szól.

1905-ben, a norvég függetlenség kivívásakor Hamsun már 46 éves. Világhíres, mindenütt ünnepelt. A nála jóval idősebb két nagy norvég drámaíró - Ibsen és Björnson - mellett ő a harmadik világhírű norvég. Gondtalanul él változatos életet, felváltva tartózkodik Dániában, Párizsban, Oroszországban, főleg a Kaukázusban, ahonnét átrándul Perzsiába és Törökországba is.

Fiatal korában írt már verseket, de ebben az érett korban igazán kibontakozik a költészete is. Gondosan formált verseiben az élet gazdagságának látomásai mellett megjelenik az öregedéstől való félelem. Érdekes, hogy miközben prózája mindig az újdonság szenzációjával hat, versei hagyományos formájúak, goethei világossággal, egyértelműséggel. - Egymás után következő regényeiben szemléletes képek sorakoznak a természetről, északi tájakról, a hajósok világáról.

Az első világháború elkerüli Norvégiát. Hamsun is aggódik az emberiségért, de zavartalanul onthatja regényeit. A század első negyedében világszerte a legolvasottabb írók közé tartozik. 1920-ban megkapja a Nobel-díjat. 1929-ben, hetvenedik születésnapján politikai és világszemléleti különbségek nélkül ünnepli az egész földkerekség. De tíz évvel később, amint túllépi a nyolcvanadik életévet, az emberségesség hitvallója lelkesedni kezd a világveszéllyé nőtt embertelenségért.

Életének utolsó 13 esztendejét csak döbbent sajnálkozással lehet tudomásul venni. Nemcsak őt sajnáljuk, hanem magunkat is. Hiszen a mi nagy értékeinkhez tartozik az, amit az "Éhség" megírásától 80 éves koráig alkotott. S ezt már nem veszíthetjük el.