Eötvös Loránd a magyar tudománytörténet egyik legnagyobb – ahogyan többen nevezték: forradalmi - alakja. Biztosan a természet és a véletlen különös játéka, hogy születésének (1848) és halálának (1919) társadalmi revolúciók a korszakhatárai, tevékenységét pedig a tudomány forradalmaként szokták meghatározni.

Neve egészen különös módokon is fennmaradt: elneveztek róla fizikai mértékegységet, intézményeket, sőt hegycsúcsot is az olaszországi Dolomitokban. Személyéhez fűződik a geofizika megszületése, szenvedélyes fotográfusként készített fényképei kortörténeti dokumentumok. 

Budán született, elszegényedett arisztokrata családban, édesapja politikusként a reformmozgalom egyik vezető egyénisége volt. Így természetes volt, hogy Eötvöst jogásznak szánták, hiszen ezt kívánta a korszellem. A jogi tanulmányok azonban unalmasnak bizonyultak és bár megszerezte ugyan a jogi diplomát, de érdeklődése más területekre irányította. 1869-ben csatlakozni akart például Peterman Spitzbergákra induló expedíciójához s bár a családban volt hagyománya a hegymászásnak, édesapja kérésére lemondott az útról.

Közben megkezdte természettudományos tanulmányait, elsősorban fizikát, matematikát és kémiát tanult előbb Heidelbergben, majd Königsbergben. Ezután a pesti egyetem elméleti fizika tanszékén dolgozott, előbb tanársegédként, majd tanárként.

1873-ban lett az Akadémia levelező tagja, majd1883-ban rendes taggá választották. 1894-ban 7 hónapig vallás- és közoktatásügyi miniszter volt.

Röviden összefoglalva életútja önmagában nem rendkívüli. Voltak mások is – ha nem is túl sokan –, akik némi kanyargás és pályamódosítás után új szakterületük kiemelkedő tudósai lettek, sőt közülük többen a miniszterségig is vitték. Ami Eötvöst különlegessé, igazán kiemelkedővé teszi, az egyénisége és hihetetlen sokoldalúsága. (Természetesen tudományos érdemei is elvitathatatlanok!)

Úgy tűnik, a tudománytól jelentősen különböző kedvteléseire legalább annyi időt fordított, mint kutatásaira. Rendszeresen lovagolt, gyakran egyetemi előadásaira is lóháton érkezett. Sokat kerékpározott és szenvedélyes sziklamászó volt. Tizennyolc évesen feljutott Európa második legmagasabb csúcsára s az éppen kialakuló hegymászósportban nem maradt le a legjobbak mögött. Túrái alatt és szabadidejében máskor is fotózott, sőt, megpróbálkozott térhatású felvételek készítésével is.

Az 1900-as év tevékenységének egyik kiemelkedő pontja, ekkor nyert nagydíjat a párizsi világkiállításon torziós ingájával, amit az Akadémián így mutatott be:
"Egyszerű, mint a Hamlet fuvolája, csak játszani kell tudni rajta, s úgy, mint abból a zenész gyönyörködtető változatokat tud kicsalni, úgy ebből a fizikus a maga nem kisebb gyönyörűségére, kiolvashatja a nehézségnek legfinomabb változásait. Eljárásommal bármely helyen, ahol eszközeimet felállítom, meg tudom határozni azt, hogy merre és centiméterenként mennyivel változik a nehézség; azt is, hogy mennyivel hajlik el az iránya..."

Hát igen, aki ért hozzá, annak valóban új változatok születhetnek egy ilyen találmányból a kezei között. Úgy tűnik, Einstein értette a dolgot, úgyhogy híres ekvivalencia-elvéhez végülis Eötvös ingamérései szolgáltattak neki a későbbiekben bizonyítékot. S nem ő volt az egyetlen, akinek Eötvös valamelyik felfedezése szolgáltatott kiindulási vagy bizonyítási alapot.

Persze nem mindig került az einsteinihez hasonló szakértő kézbe az a bizonyos „fuvola”. 1986-ban például nagy szenzáció volt Ephraim Fishbach tanulmánya, melyben az Eötvös-kísérletekből egy „ötödik erő” létezésére következtetett, melynek hatótávolsága ugyan csak pár száz méter lett volna, tudománytörténeti jelentősége mégis óriási. S hogy az „új erő” léte bizonyítható legyen, át kellett tekintenie az eredeti, Eötvös által végzett kísérlet valamennyi aspektusát, melyek közül az egyik legproblémásabb szempontnak az bizonyult, hogy vajon marha- vagy birkafaggyút alkalmazott-e ezek során.

Szerencsére kiderült, hogy Eötvös útja az egyetemig egy marhavágóhíd mellett vezetett el annak idején, így valószínűsíthető volt a marhafaggyú alkalmazása. Ki gondolta volna, hogy egy kutató fizikusnak ilyen problémákkal kell szembesülnie munkája során?! Ezek után fölöttébb bosszantó lehetett az a tény, hogy a kutatások eredményeinek egy részét a kutatónak vissza kellett vonnia, másrészüket pedig a tudományos világ vetette el.

Bár az akkori kutatás sikertelen maradt, az „ötödik erő” problémája máig foglalkoztatja az elméleti fizikusokat. De ehhez még meg kellene születnie a gravitáció kvantumelméletének és esetleg egy újabb, Eötvös Lorándhoz hasonló nagyságú tudósnak…