A khinai ábéczét valamivel nehezebb megtanúlni, mint a mienket, mert minden szóra külön jelük van. Összesen valami 6600-ra megy a közönséges használatú irásjegyek száma, de ezek közül csak mintegy 150 az egyszerű, a többi ezekből van összetéve. A khinai tudósnak azonban vagy 40,000 irásjelet kell tudnia. Külön jele van példáúl a nőnek.

Ha ezt a jelet a "boríték" jelével letakarjuk, akkor az "csöndességet" jelent. A nő jele összefoglalva a cseléd jelével: perpatvart, lármát jelent. Ha a nő, a gyerek és a magas rang jelét összepingáljuk s egy úgynevezett összefoglaló jellel egybefogjuk: akkor a "boldogság" szó jelét kapjuk; azaz a khinai akkor boldog, ha magas a rangja, van jó felesége és gyermeke.

És csakugyan, erre a háromra való törekvés jellemzi az igazi khinai férfiút. A család alapjáúl ő is a jó feleséget tekinti s ezzel a nő méltó helyre jut a khinai társadalomban. Európai fogalmaink szerint a khinai nők nem valami szépek. Orruk gerincze alig emelkedik ki, az orruk csúnya, tömpe és pisze, szemük kissé ferde metszésű, kicsiny és alig mélyed bele az arczba s rendesen kifejezéstelen. Arczcsontjuk kiülő, homlokuk alacsony és hátrahajló.

Gyönyörű koromfekete, majdnem kékesbe játszó, fényes hajuk azonban eléggé takarja ezt a szépséghibát, noha nem viselnek rövidre nyírt homlokhajat. A termetük azonban szép. Sokkal magasabbak, erősebbek, mint a japáni nők, teltebb idomaik, arányosabb testalkatuk szebb, mint a japáni nők túlfinom, apró-csontú termete. Mint minden khíninak, a nőknek is rendkívül kicsiny, hosszúkás kezük van. Az a katona, a ki egész utazásomon kísérőm volt, emlékül nekem adta egy darab gyökérből faragott karpereczét, a mit addig viselt. Idehaza még alig találtam férfiút, a kinek ez a karperecz felment volna a kezére.

A legnagyobb hiba a khínai nők termetének szépségén az elnyomorított láb. Már kis gyermekkorukban úgy fáslizzák a lábukat, hogy a lábfej csontjai összegörbüljenek s így az újjak a sarokhoz egészen közel kerűljenek. Kegyetlen kínzás biz ez, de hát a khínaiaknak ez így tetszik. Később nem fáj a nő lába, csakhogy nem lévén talpa, egészen a sarkán jár, a melyen ennélfogva nagyon megvastagodik a bőr s az egész láb a ló patájához hasonló alakot vesz fel. Szerettem volna egy ilyen kis lábacskát lefotografálni, de nem tudtam hozzá sem kezdeni, mert a khinai nők nagyon is szemérmesek, különösen az európiakkal szemben.

Végre Langerman barátom, sanghaii gyógyszerész segített rajtam. Csodadoktor hírében áll a khinaiak előtt s igen sokan gyógyíttatják magukat vele. Egy csinos úrileánynak a lába az erős fáslizástól megsérült s a doktorhoz ment vele. Az én jó öreg barátom másnapra odarendelte a lányt a patikájába, természetesen a mamával együtt, aztán értem is elküldött. Másnap nagy sietve mentem hozzá a Honan-utczába s kiadva magamat asszisztensének ugyancsak törtem a timsót valami mozsárban, mikor a csinos kis leányzó belebegett a boltba a mamájával.

A mozsarat fotografáló kamerámra téve, háttal ültem a vizsgáló széknek, hogy az egész jelenetet csakis a "kereső"-ben láthattam. Alkalmas pillanatban aztán elcsattant a pillanatzár s az alig sérűlt kis láb meg volt örökítve. A kis láb rendesen erősen be van pólyálva selyemfáslikba s ezeket aztán kis himzett selyemczipő tartja össze.

A láb összezsugorításán kívűl egyéb testcsonkítást a khinai nők nem ismernek, tehát a fűzőt sem, s térdigérő, legfelső ruhadarabjuk zakko-szerűen omlik el karcsú derekukon. Arczukat azonban festik s ez az oka, hogy a khinai vénasszony rútabb az éjszakánál, olyan ránczos lesz a rossz fehér festéktől az arczbőrük, mint az aszalt szilva. Ajkaiknak csak a közepét festik ki élénk pirosra, hogy így a szájuk parányi piczinek lássék.

Fejük diszítésére élénk szinű virágokat, ezüst és arany fésű féléket használnak, de a hajviselet vidékek szerint nagyon változik. Legcsinosabbakat láttam Sanghaiban. Itt nagyon egyszerű s a hollófekete fonatok közé csodálatosan jól illenek azok a rózsaszínű vagy sárgás, fehér virágok (esetleg papirosból), a melyeket minden rend nélkül tűznek hol ide, hol amoda. A khinai gazdag, előkelő nők öltözéke rendkívül szép s elmondhatjuk, hogy felette áll a mi nőink legpompásabb báli öltözeteinek.

Az életkor, a táradalmi állás, főképen pedig vidékek szerint azonban nagyon különböző a női viselet. Te-an-fuban Han-kou mellett, tehát közel a Jang-cze-kianghoz, annak hírére, hogy közeledem a városhoz, bőszűlt utczai csőcselék verődött ösze s gyilkos hangulatban keresték az "idegen ördögöt". Magam elég óvatosan elkerültem a várost, hanem helyettem előfogtak egy szegény kantoni nőt, a kinek a beszédjét sem értették meg s a ruhája is annyira különbözött az odavalók öltözetétől, hogy idegennek nézték s rövid úton agyonverték helyettem.

Fiatal leányok szűk, alul lekötözött nadrágot viselnek, a mi nagyon izléstelen. Idősebb nők bő, szoknyához hasonló, bokáig érő nadrágban járnak, a melynek alját gyönyörű hímzés köríti. Derekukat bő, borjú-szájú ing fedi, a mely csak annyira van kivágva, hogy a nyakuk kilássék, oldalt gombolós és térdig, vagy azon alúl ér. Az egyszerű felöltőket csak a nyak körül diszíti a matróz-gallér, vagy a dekoltált ruhák kivágásának nagyságában egyszerű hímzés vagy kivarrás. Díszesebb felöltők azonban valósággal pompáznak a tarka hímzésekkel s olyan festői a ruha, hogy ahhoz fogható a mi hölgyeink garderobejában aligha van.

A legszebb női öltözeteket Sanghaiban lehet látni; nem azért, mintha ott csakugyan szebbek volnának az öltözetek, mint egyebütt, hanem mert itt a nők szabadabban járnak-kelnek, mutogatják pompás ruháikat. Különösen a Nanking-utczai korzón este öt óra után lehet az európai fogatokban gyönyörű, izléses női ruhákat látni.

Az ország belsejében azonban alig van az embernek alkalma rá, hogy úri nőt megpillanthason. Úri nő ritkán jár az utczán s akkor is zárt hordozó-székben vagy kocsiban teszi meg látogatásait. Vendégségek alkalmával soha sem látni a nőket, azok egyáltalában ki vannak zárva a férfi társaságból. Persze a tisztelt világjárók másképen írják le a dolgokat.

A kikötő városok hemzsegnek a mindenféle szinű és fajú könnyelmű nőktől, aztán meg pl. Sang-Haiban maguk a khinaiak sem élnek olyan szigorú erkölcsi törvények szerint, mint az ország belsejében. S csak ezeket a khinaiakat ismerik és írják le a kikötőkben megforduló felületes utazók, nem pedig az igazi khinait, a milyen az a birodalom belsejében, a hol még az európai czivilizáczió kinövései meg nem mételyezték.

A nők társadalmi élete Khinában annyiban különbözik a mi nőinkétől, hogy a khinai nők úgyszólván semmit sem tanúlnak; írni, olvasni alig tudnak s egész életükben a gyerekszobára, a nők lakosztályára vannak utalva. Azonkívül a férfiak törvényes nejükön kívül cselédszámba menő nőket is tartanak, a kiktől származó gyermekeik szintén törvényesek, de első sorban a törvényes feleség gyermekei jönnek tekintetbe. Nincs valami jó dolga az olyan nőnek, a ki nem ment férjhez, vagy a kinek a férje meghalt.

A rokonság ugyan gondoskodik az ilyen szerencsétlen teremtések megélhetéséről, de Khinában még annyi önálló kereset sem jut nekik, mint nálunk. Meg is becsülik a khinaiak azt a nőt, a ki özvegységében az erény útján marad, nem megy többé férjhez s életét elhúnyt férje siratásában tölti. Gyönyörű emlékeket állítanak az ilyen erényes özvegyeknek; rendesen faragott kőkaput építenek a sírjához vezető útra, vagy valahol a városban, a hol emlék fűződik nevéhez.