Dtum
Login with Facebookk
1901 | Június

Misera Plebs

Sugenheim: "A jobbágyság megszüntetésének története Európában a XIX. század közepéig" czímű nagyérdekű művéből merítjük az alábbi adatokat, melyek fölöttébb tanúlságosaknak látszanak most, mikor a földmívelő népesség szellemi és anyagi érdekeinek fokozottabb felkarolása egyikévé lett azoknak a jelszavaknak, melyek milliók lelkében keltenek visszhangot.

 

A történelem csak a dicső hősök, a nagy honszerzők és államférfiak tetteit zengi, de kevés figyelmet szentel az igáját megadással hordozó néma szenvedésnek s a titkon ejtett könnycseppeknek. Ha aztán e könnyek hosszú századok során veszedelmes árrá duzzadva, elnyeléssel fenyegetik a fennálló rendet s vadúl törnek át a korlátokon: csak akkor vesz róluk tudomást a világ, csak akkor kezdi a tudomány kutatni a nagy baj okait. S az okok mindig ugyanazok: a nagyok elhatalmasodása a kisebbek és a gyöngébbek rovására s a végső kétségbeesésben megszakadt türelem után következő féktelenség kitörése.


Drámai érzékítéssel jellemzi Burgundiának egy történetírója azt a kort, melyben a feudalismus barbársága elbizakodottan űlte torát az elnyomott emberi jogok felett. "E tartomány lakói - úgymond - még ma sem mehetnek el a moichei vár romjai előtt a nélkül, hogy a harag szídalmaival ne illessék és a gyűlölettel ne tekintsenek feléjök. Mert visszaemlékeznek e vár egykori urainak arra az embertelen kiváltságára, mely szerint, ha télen a vadászat örömei közben a lábuk megfázott, velük levő jobbágyaik közűl kettőt levágathattak, hogy lábaikat azok gőzölgő testében melengethessék.

 

A múlt sok dicsőítőjének egyszerű volna az ily hajmeresztő kegyetlenségeket a mesék országába sorozni; csakhogy, fájdalom, ott az írott bizonyság, - egy hirhedtté lett pör, mely minden kétségen kívűl helyezi, hogy ilyen rettenetességek csakugyan valóban előfordúltak."


Hiszen csak Fléchier, az egykori nimesi püspök és híres egyházi szónok naplójára kell hivatkoznunk, a hol az úgynevezett Grand-Jourok tárgyalásairól beszél, hogy egész meztelenségében álljon előttük ama kor sivár képe. A "Grand Jour"-ok azok a rendkívüli büntető bíróságok voltak, melyeket Francziaországban a királyok hívtak össze a parlament tagjaiból, meg nehány kiváló jogászból, hogy igazságot szolgáltassanak az ország távolabb vidékein a sanyargatott föld népének a nemesség hatalmaskodásai ellen.

 

Auvergneben, Nivernoisben, Bourbonnisban a "Grand Jour"-nak már csak az összeülése hirére is a nemesség általános megfutamodása vette kezdetét. Nem is csoda, mert mint olvashatjuk, csupán egyetlen egy ülésen, a "Grand Jour" ötvenhárom halálos itéletet hozott a nép apró zsarnokaira, a kik megfeledkezvén a keresztény vallás magasztos tanításairól, lábbal tiporták s kínzásaikkal a barmokig alázták le embertársaikat.


Sénéges báróra, a kire a nyomozás nemcsak jobbágyai zsarolását, s különféle kegyetlenkedéseket bizonyított rá, hanem több gyilkosságot is. Egyet például egy szűk és nedves szekrénybe záratott, melyben sem ülni, sem állni nem lehetett s táplálékúl csak annyit adott neki, a mennyi a lassú éhhalálra elegendő volt. Mikor a szerencsétlent hónapok multával szörnyű fogságából kiszabadították, arczának alig volt már emberi formája, s ruháit vastagon fedte a piszok és a penész.

 

Guy de Leons, zeneauxi bíró, többek közt két parasztot azzal a korholt ürüggyel, hogy feleségét megbántották, nyolcz napra zárt el kastélyában s ez idő alatt minden nap bivalybőr szíjakkal korbácsoltatta őket és sóval töltött pisztolylyal lövetett testök hátsó részébe, s végre pedig egyiköket felakasztatta.


De legalább elvették-e aztán méltó büntetésöket az emberiség e szörnyetegei? Korántsem. A halálos itélet többnyire papiron maradt, s az elítélteknek mindig volt annyi idejök, hogy az igazság bosszúló keze elől szökéssel meneküljenek, bízva abban, hogy ha "in effigie" végrehajtják is rajtuk a büntetést, nem lesz nehéz később befolyásos rokonságaik révén királyi kegyelmet eszközölniök ki.

 

Leggyakrabban így is történt, főként a nemesség iránt különösen gyöngéd XIV. Lajos alatt. A már említett Canillac marquis például, a kit 1651-ben a toulouse-i parlament halálra itélt, s aztán "in effigie" kivégeztek, egy szomszéd ház ablakából egész kedélyesen nézte végig saját halálos büntetését. Tudta, hogy könnyű lesz kijátszani a biróság itéletét, a mi tizennégy éven át mindenféle fogásokkal sikerült is neki.


Nem voltak jobban az állapotok, nem voltak kevesebbek a szegény néposztály szenvedései Európa más országaiban sem. A csejthei vár asszony-szörnyetegének, Báthory Erzsébetnek, megvolt a maga hasonmása Németországban is Rumohr Idában, egy shcleswig-holsteini előkelő lovag-nemzetség sarjadékának özvegyében, ki férje, Rumohr Henrik halála után, 1653-ban átvette volt férje jószágainak kormányzatát, s vezette fia, Detuf nagykorúságáig. A család híres volt a földhöz ragadt zsellérség iránti kíméletlenségéről, de mindegyiköket felülmúlta vadságában ez a női alakba öltözött valóságos démon.


Hogy csak néhány vonást emeljünk ki fekete lelkületéből, megtette azt, hogy jobbágynőinek, ha nem jól fontak, szöszt csavart az újjaikra s aztán a szöszt sajátkezűleg meggyújtotta. Egy komornáját, a ki egyszer valami csekély hibát követett el, a forró kályhához köttette. Azután a derék úrhölgy, a ki mellesleg szólva, nagyon szorgalmas templomlátogató volt, a legnagyobb lelki nyugalommal befogatott szánjába s misére hajtatott. Mikor visszatért, a szegény leány már meg volt sülve, s ajkai úgy összezsugorodtak, hogy fogai vigyorogva meredeztek elő. A mint ezt a szobájába lépő szörnyeteg meglátta, kezeit ökölbe szorította, s neki rohanva rákiáltott: -"Mit, kutya, még a fogaidat mutatod?"- s a holt leányra nagyot ütött, mitől az egyszerre porrá mállott. Schleswig-Holsteinben még a XVIII. században is elterjedt szokás volt úri családokban, hogy a rosszúl, vagy lustán fonó lányoknak a lent újjaikra csavarva meggyújtották. Pedig a holsteini nemesi rendnek érdeméül kell betudni, hogy ők voltak az elsők egész Németországban, kik a földmívelő nép sorsának javítására a kezdő lépéseket megtették, kik közül többen a jobbágyság önkéntes eltörlésével jó példával jártak elől.


De nem is lehetett emberi szív abban, a kinek lelke meg nem esett a szegény holsteini parasztok sorsán. Nyomorúlt viskóikban, melyek alacsonyra voltak építve, s a födelükről becsurgó víz sárrá higította bennük az agyag padlót, inkább teherhordó állatokhoz, mint emberekhez méltó életet folytattak. Egész családok kevés tejen és kenyéren tengődtek. S ezért a keserves táplálékért minden nap négy igás szekeret, egy bérest, egy nőcselédet, meg egy fiút kellett úr dolgára küldeniök; évenként a megmivelésre kapott földért, mely nagy részben bozóttal volt benőve, 10-12 tallért kellett fizetniök. Így aztán gazdag ember számba ment köztük, a ki csak egy pár csizmát is magáénak mondhatott; a legnagyobb részük örökké csak fapapucsban, vászon-zubbonyban járt. A családfő ereje 40 éves korában már annyira ki volt merűlve, hogy át kellett adnia gazdaságát fiának, míg ő az ólba, pajtába vonúlt, hogy ereje fogytával könyöradományokon élődve a biztos éhhalálnak nézzen elébe.


Bármennyi sebtől vérezzék is a jelen társadalom teste, ily emlékekre tekintve vissza, bizalom támad a lélekben az emberi haladás sorsa iránt, a midőn ma már a kormányokat és törvényhozásokat is vállvetve látjuk azon működni, hogy a termő rög rabjainak helyzete javúljon s jövőjük, legalább az aggkor és baleset ellen biztosíttassék. V.

<<
<
1
2
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Cikk-ajánló
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
27.378
Politika:
4.183
Gazdaság:
4.597
Kultúra:
3.840
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.354
Bulvár:
5.022
Kincskereső:
436
Páholy:
64
Blog:
230
Összes kép
37.374
Cikkekhez kapcsolódó képek:
37.010
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
4.183
Fórum témák:
187
Fórum hozzászólások:
847
Cikk hozzászólások:
98