Javal Emil, a párisi Sorbonne-egyetem nyugalmazott szemész-tanára két évvel ezelőtt, 62 éves korában bekövetkezett megvakulása után érdekes könyvet irt és adott ki „Entre aveugles” (A vakok között) czím alatt.

Csodálkozás fog el, ha meggondoljuk azt a lelki nagyságot, hogy egy európai hirű szemorvos megvakulása után újra fölveszi előbbi működésének fonalát; ott kezdi el a világtalanok országában, a hol a látók világában az emberiségre hasznos működését elhagyta. E tekintetben Javal valóban megérdemli az emberiség bámulatát, mert nem ismerünk arra példát, hogy valaki, a ki ilyen előrehaladott korban vakult meg, - ezt a rendkivül súlyos csapást oly könnyü szívvel viselte volna el, mint ő.

Kétségtelen ugyanis, hogy a megvakult ember helyzete sokkal rosszabb, mint a született vaké. A született vak nem is tudja, fogalma sincs róla, hogy minek hijával szűkülködik, hogy mi is az, ha valaki lát, sőt el sem tudja képzelni, hogy miért sajnálkoznak felette a látó emberek. El sem tudja képzelni a született vak, hogy milyen lenne az, ha ő látna, ha az az érzékszerve, melynek működési módját nem is ismeri, egyszerre működni kezdene.

Ellenben a látását vesztett ember, - a látók bagy tömegének véleménye szerint, - úgyszólván mindenét elvesztette. Elvesztette azt az érzékszervét, mely neki a legtöbb gyönyörűséget szerezte, a melynek legtöbb hasznát vette, a melynek elvesztése reá nézve pótolhatatlannak tünik föl. Nem látja többé a nap sugarát, nem látja a szinekben dúskáló természetet, a tájat, a vidéket, a merre jár, nem látja családjának tagjait, barátait, embertársait.

Hite szerint és a látók nagy tömegének hite szerint is, a vakság, az örökös éjszaka, a kétségbeesésnek, örökös tétlenségnek, a végnélküli unalomnak hazája.

Ebbe a sötét világba enged bepillantást Javal nagy munkája, melynek magyarra fordítását hamarosan kezébe veheti a nagyérdemű közönség.