Ime: az árvácska virágjának megtermékenyitése a poszméh egy fajtája révén történik; de a poszméhek száma a mezei patkányok számától függ, a melyek a poszméheket pusztitják; a patkányok száma pedig viszont a macskák, ezeké pedig a vénkisasszonyok számával van összefüggésben.

De félre a tréfával és lássuk csak, milyen képe lenne a földnek, ha a meglévő lények elhullás nélkül, kényük-kedvükre szaporodhatnának?

A közönséges légy egyetlen évadban husz millió ivadékot produkál; már az ötödik évad után a létrehozott ivadékok számát igy kellene kifejezni: 3.200.000.000.000.000.000.000.000.000.000.000.000.

A pók, akár csak a légy, roppant szapora állat, de épp oly nagy mennyiségben pusztul is. A közönséges pók egyetlenegy alkalommal hétszáz petét rak, de az előrelátó természet ezek közül csak kétszáznak engedi meg, hogy kifejlődjék. Csak éppen annyi pók van, a mennyi a meglévő férgekből és apró rovarokból táplálkozni képes; de annyi petét rak, a mennyire szükség van, hogy a fajtának ártalmas okok és körülmények ellenére végképp ki ne pusztuljon.

Ez a szempont érvényesül minden más lény szaporodásában is. Hiába üti le a háziasszony seprőjével a pókhálót a falról, néhány nap mulva egy tuczat pók verseng a helyéért. Nézzük most a madárvilágot! Egyetlenegy madárpár ivadékaival tele lenne a föld felülete és a levegő. Csak igen kevés az olyan madárfajok száma, a melyek kettőnél is kevesebb fiókát költenének ki évenként; legtöbben azonban hat, nyolcz vagy tíz fiókát is költenek egy költési idő alatt.

Tegyük föl, hogy egy-egy madárpár életében csak négyszer költ kicsinyeket; ez a legkisebb számítás. Tizenöt esztendő alatt minden madárpár ivadékai 2000 millióra szaporodnának! De figyelembe kell venni azt is, hogy hány kis madárfióka pusztul el korán, s hány ellenség leselkedik reájuk, a mely vesztükre tör. Az egyes madárfajok számbeli sokasága nem a szaporaságuktól függ.

Például az amerikai vándorgalamb egy, legfölebb két tojást tojik, mégis nagyobb számban lelhető fel, mint azok a fajok, a melyek háromszor annyit tojnak. Ennek oka az, hogy eleségben sohasem lát szükséget, mert könnyű és gyors szárnyaival nagy területeket bejárhat, a hol élelmet talál. Ugyanez áll a tengeri madarakra nézve is, a melyek szintén nem szapora állatok, de élelmük bőségesen akad. Ez a szempont érvényesül Darvin szerint más állatoknál is;ä kondorkeselyü két, a struccz husz tojást tojik, s kondorkeselyü mégis több van, mint struccz.

Általános hiedelem, hogy az elefánt a legkisebb szaporaságu állat. Darwin ellenben azt állitja, hogy ez a hit téves, mert az elefánt harmincz éves korától kilenczven éves koráig – átlagos számitás szerint – hat kicsinyt hoz a világra; igy tehát öt század alatt az egy pár elefánt ivadékai 15,000.000 számra szaporodásnak.

A tőkehal azonban mégis jóval hamarább benépesítené a tengereket, mint az elefánt a szárazföldet. A tőke hal mintegy kilencz millió ikrát termel, de ezek legnagyobb része elpusztul, mielőtt kifejlődhetnék és más része nagyobb halaknak szolgál eleségül.

Vannak olyan halfajták is, a melyek kevesebb, de nagyobb ikrákat termelnek, de ezeket gondosan rejtett helyekre rakják. Ismeretes, mily szapora a tokhal; egy-egy tok két-három millió ikrát rak. A Volgában és a Dunában nagy számban található, noha ikrájáért, a mely kaviár név alatt ugyancsak keresett élvezeti czikk, nagyban pusztitják.

Az emberiség, noha szaporodása nagyon lassu, huszonöt év alatt számban megkétszereződnék, néhány század alatt pedig teljesen elözönlené a földet. Életföltételeik azonban csak hamar megfogyatkoznának és iszonyu küzdelem fejlődnék ki a létért, a melyből a magasabb fejlettségű fajok kerülnének ki győztesen, mig az alsóbbrendű fajok elpusztulnának. Ez esetben Északamerika vöröbőrű emberei és Ausztrália, nemkülönben Ujzéland emberfajtái eltűnnének a föld szinéről.

Minél jobban tud valamely lény az életkörülményekhez alkalmazkodni, annál biztosabb a létele. A grönlandi czet például emlős állat, de alkotása olyan, hogy halak módjára vizben élhet. A teste halalaku, de végtagjai a szükséghez képest idomultak. A bőre alatt levegővel telt légtartója van, melynek segélyével testének fajszulyát a vizéhez képest szükség szerint módositja. Külső hallószerve és orrnyilásai olyképpen vannak elhelyezve, hogy azok a viz szine fölé érnek, a mikor teste a viz szine alatt van.

Légcsöve oly berendezésű, hogy nyelés közben is képes lélegzetet venni; csak éppen a fogai fejletlenek, mert rágásra nincs szüksége. Ily módon ez az emlős állat tökéletesen alkalmas a vizi életre. Ősei még mocsaras vidéken éltek: később azonban ez a hely alkalmatlan lett a megélhetésre és az ott élt állatok közül csak azok maradtak életben, a melyek a vizben is meg tudtak élni, mig a többi állat mind elpusztult.

A természet könyörtelen a gyöngékkel szemben; de a mikor szomoruan nézzük kegyetlenkedését, Darvin szerint vigasztaljon meg minket az a biztos tudat, hogy az elmulás minden élő lény közös sorsa; az erőseké, az egészségeseké és az életképeseké a világ, mert ezek faja fenmarad és szaporodik!