Magyar válogatott – osztrák válogatott 2:2 (1:1)
November 7.
Az eddig megrendezett reprezentatív mérkőzések közül tán a vasárnapi iránt nyilvánult meg a legnagyobb érdeklődés. A millenáris tribünjei már vagy félórával a mérkőzések kezdete előtt zsufolásig megteltek nézőkkel, akik türelmetlenül várták a mérkőző csapatok megjelenését.
Ennek a nagy érdeklődésnek meg volt a maga előzménye. Hír szerint ugyanis az osztrák szövetség mindent elkövetett, hogy egy olyan csapatot állítson ki, amely a május 2-iki bécsi vereségért Budapesten revánsot venni képes legyen. Elintézte a több, mint egy év óta huzódó WAC-viszályt s reprezentatívjeinek megválogatásánál tervbe vette a legjobb prágai játékosok beállítását.
A nagy iparkodásnak azonban csak féleredménye lett. A reváns csak félig sikerült, bár emellet feltétlenül elismerjük azt, hogy az erkölcsi siker az osztrák csapatot illeti. Mert nyilvánvaló, hogy egy eldöntetlen eredmény, kivívásában annak a csapatnak van nagyobb dicsősége, amelyik idegen pályán, soviniszta publikum előtt teljesen tudására és szerencséjére hagyatva küzd szineinek diadalra juttatásáért.
Ezt a féleredményt sem érték volna el az osztrákok, ha a mieink munkáját több szerencse kiséri, no meg maguk is szerencsésebb összeállításban játszottak volna. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy a válogató bizottság tagjainak nincsen meg a kellő szakértelmük, de igen is azt, hogy erre a válogatásra nem lehetnek büszkék.
Talán a válogatók maguk is érezték ezt, amikor a válogatott csapatot éppen a tizenkettedik órában állították össze. A játékosokat nem a mérkőzéseken következetesen mutatott forma, hanem külön e czélra megrendezett tréningek alapján válogatták össze.
A mérkőzés tartalmas és mindvégig érdekfeszítő küzdelmet eredményezett. A játékosok mindkét félen teljes tudásukat vitték a küzdelembe. Nagyobbrészt a mieink voltak fölényben, de az osztrák védelem pompásan működött. A magyarok támadásait többnyire a szélsők viszik. Az osztrákokét a három középső csatár dolgozza ki. Nálunk több a temperamentum; az ő munkájokon jobban meglátszik az egyöntetüség. A mérkőzés irama, különösen a magyarok kiegyenlítő és vezető gólja rendkívül erős volt.
A magyar csapatban egy klasszissal kiemelkedett Károly játéka. Ott volt a legerősebb támadásainknál, s ugyancsak ő szerelte le a három belső osztrák csatár veszedelmes passzjátékát is.
Nagyban segítette őt Rumbold, aki a magyar védelem legjobb embere volt. A két szélső fedezet, valamint Szendrő és Bihari eleget tettek kötelezettségüknek. A csatársor munkájában azonban hiányzott az egyöntetüség. Hiányzott pedig azért, mert nem egyforma stilusu játékosokból volt egybeállítva.
A szélsők magas játékot folytattak, pedig a czenter csak lapos labdákkal tud játszani. A beadások rendszerint szög alatt ívben a gól elé estek, amelyek természetesen csak egy jól fejelő czenter mellett válhattak volna veszélyesekké, de ilyennek hiányában a labdák Kroff kezében akadtak meg. A baloldal egyébként nem végzett olyan munkát, mint aminőt vártunk tőle. Weisz bár tagadhatatlanul jól játszott, de önzésével sokat rontott. Schlosser sokat dolgozott, de sem Késmárky, sem Hlavay nem értették meg. Ez utóbbi most játszott először a reprezentativek közt, ami kissé trémázóvá is tette. Sebestyén nem is váratlanul, pompás játékot produkált.
Az osztrák csapatban Károly vis-a vis-ja az öreg „Lintschi” volt a legjobb ember. Játékmodora teljesen hasonlít a mi Károlyunkéhoz. Szép munkát végzett a két hátvéd, de kivált a balhátvéd. Kroff tudásával párosult nagy szerencsével védte kapuját. A csatársor, az eddig látott legjobb osztrák csatársor volt. A három belső kitünő paszjátékos; a két szélsőnek pedig nagy technikája van.
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!