Tulajdonképen nem is tájakat festett ekkor Glatz, hanem haragos szinek vakító egységbe olvadó vetekedését. A tájba élénk, rikitó ruhájú alakokat szőtt be, a zöld mezőre kápráztatóan vörös, kék, zöld. ibolyaszin ruhás lányokat hevertet; egy-egy piros rokolya adja a kép szinezési ellentéteinek tetőpontját.

Ezért kepéin az alakok sohasem hatnak üres staffageként, mely ott is lehet, nem is, hanem elmaradhatatlan alkotó elemei szinkölteményeinek. Vajjon a „Magvetőt”, a „Bujáki erdő”-t vagy legkevésbbé sikerült nagy balatoni képéhez készült szép tanulmányait illeti-e meg ily képei között az elsőség, azt nehéz volna eldönteni.

Glatz nem maradt egyoldalú, észrevette s vissza tudta adni a természet egyéb hangulatainak, nemcsak a nyárnak, nemcsak a verőfénynek költészetét. Az évek során nem egy tájképébe tompább szinek kerültek, barnás, párás-kékes árnyalatok, a fény fátyolosabbá vált, a napsugár néha teljesen eltűnt, helyette derengős, felhőktől visszavert fényfátyol borul a képre.

A nyári hangulatok mellett feltünnek a ősziek is barnás hegyeikkel, sárgálló erdejükkel, borult egükkel. A szinek ellentét, lágyabbá válik, a „Cserjés czigányokkal” czímű képén enyhébb, megtöröttebb szinű ruhák tarkítják az erdőt, mint régebbi képein. Ez újabb képei lágyabbak az addigiaknál, de sokkal levegősebbek is.

A „Bányászok reggeli imája” de különösen a Balaton parti barnás-szürkés tónusú képek mutatják legszebben thémáinak, felfogásának gazdagodását. E képei, melyekben ábrázoló képessége tetőpontját éli, már nem mutatják a pleinairismus kizárólagos hivének.

Arczképei is feltüntetik e változást. Mig egy máramarosi oláhról feltett képe még napsütésben adja az arczot, többi arczképein sordinált fény uralkodik. Arczképei nem kevésbbé tehetségesnek mutatják, mint tájképei.

Hogy sok lelki jellemzést tud belevinni arczaiba, (a mit már közismert Mikszáth-rajza is elárult), a 61. számú kép mutatja; hogy előkelő is tud lenni, azt „Benno”, hogy életerős és előkelő is, azt a 35. számú kép bizonyítja. Kíállításának legkiemelkedőbb képe különben is egy arczkép, az 52. számú, melyet gyengéd szinezésének harmóniája, előkelő, nemes kiállítása, jellemző ereje egyaránt az első helyre utalnak.

A tárlat a művész nejének, Viedner Máriának is bemutatja néhány festményét. E csendéletek közül a „szegfűk” s a „fehér virágok” a feltűnőbbek, már azért is, mert keményebbek, erőteljesebbek a szokott női csendélet szentimentalizmusnál. Rubens másolata pedig az eredetinek nemcsak rajzát adja meglepően, hanem mély melegségű szineit is.

Hogy Glatz Oszkár jól rajzol, arról nem csak a földszinten kiállított rajzgyűjtemény tanúskodik, hanem összes festményei is. Nem csak szép szinfoltokban, szinharmóniákban lát, hanem mesterien jellemző körvonalakban is, bántó elrajtolások egy képén sem találhatók.

Ha végigjártuk a szalon termeit, aligha zárkózhatunk el az elől a benyomás elöl, hogy ez a kiállitás nem csak jelentékeny, befejezett eredménye, eseménye művészi életünknek, hanem a művész újabb s nehezebb feladatokra induló egyénisége folytán igéret a jövő számára is. Farkas Zoltán.