A delegáczióról azt mondta egy tréfás és elmés képviselő, hogy az a világ legerősebb embereinek gyülekezete.
- Miért? – kérdezték tőle.
- Azért, mert az a százhúsz ember, a néhány tagból a két delegáczió áll, egy pár hét alatt annyi terhet tud rakni nem is egy, hanem két ország hátára, hogy a több mint ötven millió ember esztendeig nyögve roskadozik alatta.

Nos, ez a nagyerejü gyülekezet most teljes munkában van és Bécs büszke fali között gyártja a rettenetes számlákat, a melyeket Ausztria és Magyarország népeinek kell megfizetniük. Szédületes nagy számok szerepelnek a közös költségvetésben, legfőképen abban a számlában, a melyet a hadügyminiszter terjeszt elő, mert irtózatos sok pénzbe kerül a nagyhatalmi tekintély, ennek a tekintélynek pedig az erő, a hadsereg, a fegyver, a hadihajó az alapja.

Nagy és döntő szava csak annak a hatalomnak van, a mely, ha a kényszerűség úgy parancsolja, temérdek ágyú torkával tud megszólalni. Ezek a torkok imponálnak akkor is, ha némák, vagy legfölebb csak mag nélkül bömbölnek a gyakorlatokon.

Ez idő szerint ilyen békés világot élünk. Aehrenthal-Lexa Alajos gróf külügyminiszterünk tájékoztató beszédében, az úgynevezett exposéban örömmel jelentette, hogy Európa egén ez idő szerint közeli zivatarral fenyegető viharfelhők nincsenek. A hatalmakkal részint szövetségben, részint barátságban, részint hüvös, de biztos békességben élünk. Nincs baj – addig, a míg nincsen. De a jövő Isten kezében van és titkaiba belátni a legélesebb szemű diplomata sem tud. Ezért tehát dicsőitő éneket zengünk a békének, ápoljuk a szövetséget meg a barátságot, de – szárazon tartjuk a puskaporunkat.

De igazában kell-e ennyi temérdek hadierő a monarchiának. Erre a kérdésre a körülmények válaszolnak? Bizonyos, hogy a mióta gróf Aehrenthal a külügyminiszter és azóta Bosznia annexiójának izgalmai lezajlottak, a monarchia külügyi politikájában és a monarchia szerepének természetében nevezetes változás történt. A mi nagy Andrássy Gyula grófunk utódjai a külügyminiszteri székben nem igen voltak rá alkalmasak, hogy a mit tőle a monarchia sulyában és tekintélyében örökségül átvettek, azt megszaporítsák. Kálnoky gróf is, Goluchovszky gróf is beérik azzal, hogy a meglévő állapotokat megvédelmezzék, a statuskvot föntartsák. Ez az óvatos, de meddő politika a féltékenység és a gyöngeség látszatát borította a monarchiára, a mely Európa törekvő és kardcsörtető hatalmai között úgy festett, mint egy hatalom. a mely semmit se akar, csak azt, hogy békén maradhasson.

Aehrenthal gróf azonnal szakított ezzel a politikával. Bosznia annexiója – ha nevezetes változást a nemzetközi rendben nem is okozott – egy határozott lépés volt, a melynél jobban csak az a szilárd és elszánt magatartás lepte meg a világot, a melyet a támadt izgalmak közepette a monarchia tanusított. Hasztalan harsogott feléje két oly félelmetes hatalom, mint Oroszország és Anglia minden fenyegetése, a monarchia, kivont karddal a kezében és hűséges német szövetségesével az oldalán, rendületlenül maradt. egy lépést se tágított és egyben a hadereje összevonásával akkora erőt mutatott, hogy a fenyegetőzők jónak látták a mérkőzés koczkázata nélkül szépen visszavonulni. Anglia és Oroszország, morogva bár, de megretirált. Szerbia összeroskadt, a habozó Olaszország sietett szövetséges hűségéről fogadalmat tenni és Törökország is jobbnak látta Anglia barátsága helyett a mienket választani.

Kétségtelen tehát, hogy a monarchia tekintélye a hatalmak konczertjében nagyot emelkedett, akkorára, a mekkora Andrássy külügyminisztersége óta nem volt. De mint semmi dicsőség, ez se adatott ingyen. A kit erősnek tartanak, annak erősnek is kell lennie. A német császár is megköveteli, hogy bebizonyított hűségét hadierőnk teljes kifejlesztésével köszönjük meg, hogy – ha majd neki lesz szüksége a mi támogatásunkra, ez a támogatás hatalmas és félelmetes legyen.

A mi új külpolitikánkból tehát haszna van a monarchia tekintélyének, haszna van a dinasztia tekintélyének, haszna van szövetségeseinknek, de részt kell, hogy kapjon a haszonból az is, a kinek a siker leginkább köszönhető. És ez az áldozatkész, hűséges magyar nemzet, a melynek fiait vitték a határra, mikor a háború réme fenyegetett. A legkevesebb, a mit elvárhatunk, nemzeti valóságunk és államiságunk érvényesülése a hadseregben, melynek legértékesebb elemét mi szolgáltatjuk. Ezzel az új politika mindez ideig adósunk maradt. De nemcsak a jog, hanem az okosság is azt követeli, hogy minél előbb fizesse meg a nemzetnek való ezt a tartozását!