A városnak sem téli, sem nyári uszodája nincs, habár a város közvetlen közelében folyik a Bodrog, mely ugy hatalmas méreteinél fogva (szélessége 100-120 méter, mélysége 2-6 méter közt változik), valamint lassu, egyenletes folyása folytán nemcsak az uszás sportszerü üzésére, hanem evezésre is a lehetőlegalkalmasabb volna.

Mint minden nagy folyó patrtján lévő városban, ugy itt is kiváló jó uszók vannak, akik azonban nem a sport kedvéért foglalkoznak vele, hanem a fürdőzés szempontjából s igy tréninget egyáltalában nem ismernek. Képességeikről sokat irni nem tudok : nem a gyorsaságra, hanem a kitartásra fektetik a fősulyt.

Akárhány oly uszónk van, akik kilométereket képesek uszni – mai fürdés közben itt nagyon divatos – minden megerőltetés nélkül. Időmérésre mindezideig nem gondoltunk. Az Akadémiai Athletikai Club volna hivatva, hogy uszószakosztályt nyisson s a kiválóbb erőket rendszeres tréningbe fogja, de erre a klub képtelen részint pénzbeli hiány miatt, másrészt pedig azért, mivel a klub saját létért való küzdelmével van elfoglalva.

Célszerünek sem találom, mivel a klub tagjai a szünidőkre szétmennek a városból s csak a helyben lakók ternirozhatnak. Az 1875-ben alakult torna- és vivóegylet 1907-ben athletikai klubbá lett s azóta a könnyü athletikával és vivással foglalkozik. E téreken is siralmas állapotok közt vagyunk s csak panaszkodni tudunk.

A főiskola kertjében lévő kb. 100 négyzetméter területü torna-térről ugyszólván teljesen le vagyunk tiltva, felsőbb hatóságunkban pedig sport barátot – sajnos nem találunk. A Sárospataki Akadémiai Athletikai Club nyilvános versenyeken alig szerepel, ennek nem az az oka, hogy olyan erőkkel – akik sikerrel megállnák helyüket vidéki versenyeken – nem rendelkezik, hanem az, hogy kiküldetésekre pénze nincs és hogy trenirozni egyáltalában sehol nem tudunk.

Erre vonatkozólag érdemesnek tartok egy pár példát felhozni. Diszkosz- és gerelydobástól el vagyunk tiltva, mivel – felsőbb hatóságunk szava szerint – a téren lévők közül valakit megölhetünk, míg suly és diszkoszdobó köröket be nem állithatunk, mivel – ugyancsak ö szerintük – kitörheti valaki benne a lábát a gimnáziumi és tanitóképezdei játszók között.

De nemcsak a felsőbb hatóságunk ilyen mostoha velünk szemben, hanem a város közönsége is. Ha athletikai ruhában jöttünk ki az előbb emlitett torna-térre, a főiskola parkirozott kertjében arra sétáló hölgyközönség fejét félre forditva fordult vissza. Ha pedig akadt köztünk olyan, aki rendszeres futótréninget folytatandó, a mezőn dolgozó parasztság kergette meg ásóval, kapával, mivel szerintük a mezőn futó, talán bolond diák, jégesőt hoz a vidékre, vagy a szomszédos falukat gyujtja fel.

Ugy-e az urak nevetnek ezeken s el sem hiszik, hogy ez tényleg igy van, ez velünk megtörténik. Mi csak irigykedve olvassuk az ujságokból egy-egy uj sportpálya épitését, igaz szivvel örülünk egy-egy ujabb jó eredménynek, rekordnak vagy egy újonnan feltünő csillagnak, lelkesülünk egy-egy magyar football győzelemnek és kesergünk azon, hogy a fejlődő magyar sportért mi semmit sem tudunk tenni, pedig oly erőkkel rendelkezünk, akik fővárosi egylet kezében, rendszeres tréning után, a legkiválóbbak közé emelkednének. S most az uszósportunk iránt érdeklődnek?

Fájó szivvel kell megirnom, hogy anyag-erő a legjobban vannak, hely is volna, de teljesen elhagyatva, minden támasz nélkül állunk, rendszeres tréningről pedig halavány sejtelmünk sincsen,. Hogy pedig van-e oly testület, mely uszóversenyt rendezhetne, vagy hogy szivesen vennénk-e ha valamelyik fővárosi egylet rendezne itt versenyt ?

Erre vonatkozólag csak annyit irhatok, hogy az Athletikai Club 1909-ben tartott tenisz és athletikai versenyei, sőt a most május 25-én tartott háziversenyünk is - bár táncmulatsággal volt egybekötve - számottevő deficittel végződött a közönség érdeklődésének hiánya miatt s igy a klub, mely alaptőkével alig rendelkezik, ujabb, biztos anyagi bukással végződő verseny megrendezését nem vállalja, sem másnak nem ajánlja.

Ily körülmények között nem az uszás szakszerü müveléséről, de még egy felállitandó football csapatról is csak álmodozni merünk s mindezeket elérhetetlen ábrándoknak tekintjük. Sárospatak, 1911 junius 5-én. Mély tisztelettel vagyok igaz hive : Kossuth Sándor A SAAC vivásvezető alelnöke.