A dramaturgia a legújabb időben talán a legjobban átalakult az eszthetika összes ágai között. A szinházak ugyan tulnyomó részben még mindig ragaszkodnak hagyományaikhoz, melyek a realisztikus szinpadi ábrázolásban gyökereznek s csak igen kevés kisérlet próbálja megvalósítani az új dramaturgiai felismeréseket és elméleteket, de az elmélet és a kritika ebben az esetben messze előtte halad, agitáló szellemben.

A gyakorlatnak. Míg azelőtt a dramaturgia középpontja a szinész játéka volt, a mai felfogásban a hangsúly átment a szinészről a rendezőre s a fődolog az egész darabnak szinpadra való átvitele lett, nem pedig a színészi alakítás. Ennek a felfogásnak alapján a színpadi előadás a régi állapothoz képest jelentékenyen eltávolodik az irodalomtól s a többi művészetekhez, különösen pedig a képzőművészethez és a zenéhez közeledik.

A színész egyszerű hangszerré, vagy legalábbis is egy együtt játszó zenekar egyik tagjává lett, a kit a rendező úgy dirigál, mint a karmester a zenekart s a kinek teljesen bele kell olvasztania a maga művészi megjelenését az egész előadás partiturájába.

A rendezőnek viszont írónak is kell lennie, a ki egy darab szellemét nemcsak megérti, hanem meg is tudja jeleníteni, képzőművésznek is, a ki a színpadi játék azon elemeivel, a melyek a szem számára valók, a formák, vonalak, színek elhelyezésének és értékelésének teljes biztonságával tud bánni és zenésznek is, a ki az egyes szerepeket a maguk értéke és az egészhez való viszonya szerint tudja az előadás egészébe beleilleszteni. Nagyjából ebben az értelemben szól az új színpadról most megjelent könyvében Bárdos Artur.