Már kész és teljes volt a megállapodás, hogy Karagyorgyevics Péter, Szerbia királya Budapestre jön és két napon át – május 7-ikén és 8-ikán – a budai várpalotában vendége lesz Ferencz József királynak. Ezzel része lett volna olyan tisztességben, a milyet idáig még nem élvezhetett. Mert a mióta Péter király a legyilkolt Obrenovicsok vérétől párolgó belgrádi konakba bevolnult, azóta – az egy bolgár királyon kívül – se fejedelmi vendéget magánál nem tisztelhetett, se őt idegen uralkodó vendégéül nem kívánta.

Sőt volt olyan fejedelmi udvar is: az angol királyé, a mely Szerbia követét se engedte magához mindaddig, a míg a királygyilkos tisztek Karagyorgyevics Péter kegyét és barátságát élvezték. Ez az állapot a szerb királyra nézve minden inkább lehetett, mint kellemes vagy méltóságteljes. A szerbek nemzeti büszkeségét aligha emelhette nagyon az a tudat hogy a királyuk el van szigetelve az uralkodók között, egy fejedelem se kívánja háza vendégének.

Az annexiós bonyodalom a szerb dinasztia helyzete számára fordulatot hozott. Még emlékezhetünk rá, hogy az idegen forrásokból fakadt izgatás micsoda örjöngő mámorba ejtette a szerbeket. Csak egy hajszál választott el bennünket attól, hogy fegyverrel legyünk kénytelenek elnémítani és megtorolni a rakonczátlankodást. Hogy erre sor még se került és a háború rémét úgyszólván az utolsó pillanatban mégis sikerült elhessegetni, ebben a mi igazán a végsőig menő türelmünk mellett tagadhatatlanul érdeme volt Péter királynak is. Ő világosan látta, hogy a háború eredménye csak trónjának és nemzetének pusztulása lehet, tehát inkább koczkáztatta népszerűségét, semhogy ezt a végzetet magára és országára idézze. Szerbia leszerelt. Megalázta, de ezzel – meg is mentette magát.

A politika, a melyet azóta monarchiánk Szerbiával szemben követett, a méltányosság politikája volt. Igazán mindenben segédkezet nyújtottunk ahhoz, hogy a kis ország nagy sebei begyógyuljanak. A kereskedelmi szerződést Szerbiával megkötöttük és ezzel gazdasági életét lélekzethez juttattuk. Betetőzéseül a kiengesztelő munkának Ferencz József király hajlandónak nyilatkozott arra, hogy Péter királyt budai palotájában vendégül fogadja és ezzel neki az utat az összes fejedelmi udvarhoz megnyissa. Mert a kit Ferencz József fogad, azt minden uralkodó elfogadja vendégeül.

Józan észszel csak azt lehetett hinni, hogy ezt az elhatározást egész Szerbia azzal a hálás örömmel fogadja, a melylyel maga Péter király tudomásul vette. De íme – ennek ép az ellenkezője történt. Abban a pillanatban, a mint a szerb király budapesti látogatásának terve köztudomásra jutott, egy vad és tajtékzó izgatás indult meg egész Szerbiában. A véresszájú belgrádi ujságok kiadták a jelszót, hogy ez a látogatás Szerbia újabb megaláztatását jelenti, mert íme Péter király „megcsókolja azt a kezet, a mely a szerb nemzetet lesújtotta.”

Valóságos forrongás támadt, népgyűléseket és fölvonulásokat rendeztek a „megalázkodás” ellen tiltakozva. Péter királyban, a ki pedig ezzel a látogatással csak nemzete, országa és dinasztiája érdekét kívánta szolgálni, joggal föltámadhatott az aggodalom, hogy Budapestre bevonulhatott ugyan, de innen hazatérvén, nem vonulhat majd be – Belgrádba.

Ilyen körülmények között Ferencz József király csak egy gyöngéd és barátságos dolgot művelt, mikor – néhány nappal a tervezett látogatás dátuma előtt – gyöngélkedő egészségi állapotát hozván föl okul, értesítette a szerb királyt, hogy ez idő szerint nem fogadhatja.