Neki minden festése erőnyilvánulás, s minden erőnyilvánulása gyönyörűsége volt. Neki a festés fizikai gyönyörűsége is volt. A német az ilyen embert „ Kraftmensch”-nek hívja, s a Kraftmenschek többnyire harmonikus lelkületűek.

Tull Ödönnek az akvarellfestés volt legkedvesebb dominiuma. Legjava akvarellistáink közül való. Vízfestményei népszerűek, s a külföldi tárlaton is kedveltek. A vízfestés finom, párás, gyöngéd felületeibe tündöklést vitt. Egy-egy kék égboltja csupa sugárzó mélység, verőfényes foltjai tűznek, árnyékai is izzón vibrálnak. Fölborította az angol vízfestés szentséges törvényeit és mégis hamisítatlanul szólaltatta meg a vízfesték anyagát.

Nem játszott sem olajfestést, sem pasztelt az ő vízfestésében. Az ilyen játszadozás meg sem fért volna nagy erőtudatával. Semmi nemű finomkodás nem fért meg vele. Rajza is erélyes, bátor ritmusu, kicsinyességet kerülő. Illusztrációban is a dekoratív hatást kereste. Még azokban is, a melyekkel szöveget kellett kiegészítenie.

Ez a szinte szenvedelmesen irodalmi hajlandóságú ember nagyon is ügyet vetett rá, hogy az irodalom bele ne rontson az ő festésébe. Legirodalmibb témáiban is a festőiséget érvényesítette. S mintha az irodalmi témákat azért kereste volna, hogy a képben érvényesülni akaró litteraturát legyűrje. Illusztrációi mégis vagy talán épen ezért beszédesek. A dekoráczió szépségével, a festői megszólalásnak hol puritánságával, hol csakazértis erejével hatnak.

Tull Ödön sokfelé tanult, sokfelé utazott. Hogy szülőföldjéről, Székesfehérvárról Budapestre került, a gyermekifjút az iparművészeti iskolába adták, onnan a mintarajziskolába lépett. Megtanulta a művészet mesterségét, kint Párisban, azután Olaszországban megtanulta a mesterség művészetét. Huszonhat éves korában a milleniumi kiállításon jelentkezett. Egész képsorozattal állított be, s a képek nagyon tetszettek.

És folytatta kialakulását, a plein-air megismerését. Utazott, látott és újabb-újabb állomásra érkezett. A verőfény tobzódó helyeit kutatgatta. Afrikában is ezt a tobzódást kereste. És nem másoktól tanult, hanem a saját meglátásaiból. Harmincz esztendős korában azt vallotta, hogy a meglátása már csak új szenzácziókat találhat, de megtalálása módja már nem változhatik.

És gyönyörködve kereste a maga szenzáczióit. Hogy dekorácziókká fogja őket, hogy hatalmaskodhassék saját impreszszióin. A kiállításokon díjakat nyert, képei népszerűek, illusztrácziói kedveltek voltak s harmóniája sugárzásában társaságszerte gyönyörködtek. És mégis új forradalmiasságba terelte volna őt nagy, szépséges erőmámora, ha nem lett volna olyan nagyon sietős az élete. Az erőszakos halál hamarosan véget vetett ennek a harmonikus életnek. A magyar kulturát az ő halálával, veszteség érte, meg is gyászolja, meg is siratja az elköltözött művészt.

Gerő Ödön.