Moson megyének a Kisduna és Nagyduna közötti részén, az úgynevezett „Szigetközben” fekszik Lipót község, melynek szinmagyar népe, a falu eldugott fekvésénél, vasutállomástól, közlekedési utaktól való távolsága miatt tisztán az állattenyésztésre van utalva, hogy abból megélhetését biztosítsa.

Szántóföldjük azonban kevés lévén, mesterséges takarmányt keveset termelhetnek, igy tisztán a legelőre vannak marhatenyésztésükkel szorítva. A legelő azonban szintén kevés, úgy, hogy mire a nyári forróság beáll és a gyeplegelők kisülnek, az állatok már kopárra rágták a füvet és istállóra szorulnának.

A falusi birtokosság ezen kényszerhelyzetből kifolyólag úgy segít magán, hogy a nagy Duna túlsó partján még túl, jó távol levő és a község határához tartozó csallóközi dunai szigetekre „küldi” a ridegmarhát és ott tartja tavasztól a nyár beálltáig, a meddig ott is „elfogy a fű”, tehát a csordát ismét haza kell hajtani, hogy a falu alatti legelőn ilyen tarló szabadulásig.

Ez az „átküldés” azonban nem olyan egyszerű dolog, mint – hinnénk, mert az út a Nagydunán visz keresztül. A szarvasmarha úszik ugyan egy-egy kisebb vizen, de arra, hogy az ott sebesen rohanó és széles Nagydunát ussza át, hol a gőzhajók is teljes gőzzel, kéményeiken vastag füstöt hányva birkóznak meg az árral – már nem mindenik képes.

De a „muszáj” nagy úr és a falusi gazda épúgy trémáz, midőn a csordát az egész falu férfinépe összegyülve ostorokkal és nagy lármával a nagy viznek szorítják, mint a szegény állatok, melyeknek ezen dolgot még nem próbált része félelmében bőgve rúgja a tempókat, mikor már a viz elnyelte és az ár rohanva viszi tovább, áldozatul is esik évenként néhány darab marha, noha a falusiak 25-30 csónakkal kisérik őket  és fűzfagallyakkal integetve, nevük kiabálásával bátorítva terelik őket a túlsó part felé, vagy pedig a csónakkal melléjök evezve szarvuknál tartják, hogy el ne merüljenek és a túlsó partot elérhessék.

Érdekes dolog, hogy ezen elég veszélyes dolgot az odavaló, tehát már ott született marhák könnyebben „megcsinálják”, mint a más vidékről odahozottak, melyeknek szüleiktől átöröklött, tehát veleszületett ösztöne, (uszási tehetsége, viztől való félelme) nincs úgy meg.