Nemcsak mint szinész, de mint ember is a rendkivüliek közé tartozik. Mert a rendkivüli ember elhatározása szükséges ahoz, hogy művészi érettségének tetőpontján, kifejező eszközeinek, szellemi és fizikai erejének teljes birtokában megváljék a szinpadtól.

Mi bírhatta erre az elhatározásra? Hosszú évtizedek élettapasztalata, a sok keserűség, csalódás, mely legnemesebb törekvéseink, legszebb sikereinek nyomában járt, a csüggedés pillanataiban meglephette a lelkét és az erős ember elkedvetlenedése legyőzte a művész becsvágyát.

Mert nem olyan rózsás ám a dicsőség útja, mint a milyennek messziről látszik. Csak a tetőre nem jut fel a mélység sara és hányan zuhannak vissza tépett szárnyakkal, mielőtt fölérték volna. Szacsvay Imre feljutott a tetőre, de ijedten nézett vissza az útra, a mely mögötte maradt és nem mert megállani. A ki maga belenéz a magyar szinpad történetének utolsó két évtizedébe és látja, micsoda fosztogatás történt az utolsó nemzedék művészi kincseiben, az érti meg igazán Szacsvay Imre korai távozásának erkölcsi okait.

De egyet már most is megállapíthatunk, még pedig azt, hogy Szacsvay Imre művészete, a maga őszinte, becsületes masszivitásában, magyar jellegében, egyéni őserejének varázsában kiáltó ellentéte volt mindennek, a mi az olasz verizmus zászlajával és a német naturalizmus jelszavával szinpadunkra özönlött. Az ő egyenes, nyilt művészi lelke soha sem ismerte, soha sem értette a szinpadi művészetnek azokat a törvényeit, melyek a fönségest a köznapiság fertőjébe parancsolták.

De azt megértette és egész művészpályáján diadalmasan demonstrálta, hogy a természetesnek nem kellett okvetlen alantasnak is lennie. Az ő művészi törvénye az emberi nagyság monumentális megépítése volt, merész, egyenes vonalakban. A tragédia csúcspontjait kereste és a biztos ítélettel megállapított kiindulástól a végső czélig megállást nem ismert. Fulminans erővel robogott keresztül a veristáknak olyan kedves nyugvópontokon, a hol – szerintünk – az életvalóság a művészi igazsággal találkozik.

Szacsvay Imre tudta, hogy ez a találkozás lehetetlen, mert a mióta a világ áll, a mióta az emberi művészet teremteni tud, ezt az érintkezési pontot még senki sem találta meg. Szacsvay Imre nem is kereste művészetében soha az életvalóságot, sem a kifejezés – úgynevezett – természet formáit, mert érezte, hogy a művészet nem valóság, hanem igazság. Szacsvay Imre igaz volt mindig és – a mi művészemberben legérdekesebb – egyénien volt igaz.

Ivánfi Jenő.