Az első világháború talán legfontosabb jellegzetessége az állóháború vagy állásháború volt. A frontok olykor éveken át, száz kilométeres hosszon nem mozdultak. Az állásháború a nyugati fronton a legjellegzetesebb (Ramarque könyvének címe: Nyugaton a helyzet változatlan) de a többi hadszíntéren is jellemző, hogy hosszú ideig mozdulatlan marad az arcvonal.

Mi az állásháború oka? Néhány fegyver és a beásott védelem kombinációja. A lövészárok fedezékében rejtőző, géppuskával vagy gyorstüzelő ágyúval kellően felfegyverzett gyalogság nagy túlerejű támadó sereget is könnyűszerrel visszaverhetett.

Az állóháború, vagyis a mindenkori védekező fél taktikai fölénye és helyzeti előnye a magyarázata a világháború hosszú időtartamának, rengeteg halálos áldozatának a katonák és viszonylag kevés halálos áldozatának a civilek között.

Az állásháborúval függ össze, hogy az antant fölénye az ipari termelésben, a katonák számában és a tüzérség erejében csak nagyon lassan és fokozatosan, hosszú idő alatt bontakozhatott ki.

Az állásháború ellenszerét sok-sok áldozat és nem kevés kísérletezés után 1916 végére, 1917-re találták meg, de csak 1918-ban tudták nagy sikerrel alkalmazni.