Dtum
Login with Facebookk
HIRDETÉS
1915 | Július

Ambrus Zoltán: Háború

Elbeszélés
I.

- Fiatalembernek, kivált az olyannak, aki után nem sír senki, ha meghal: a háború nem megpróbáltatás, hanem szerencse. Hogy a háborúban mindig ott pattog, sistereg, dörög vagy zúg-búg körülöttük a halál: erről nem is érdemes beszélni. Hiszen valamikor úgyis meg kell halni; az élet értékét nem az határozza meg, hogy milyen hosszan tart, hanem, hogy szép és édes dolgokkal volt-e tele, akármeddig.

 

Még akkor is, ha nagyon tartok rá, hogy minél tovább húzhassam, nem jobb-e, akkor halnom meg, amikor nem tudom, hogy mi történik velem - mert egy perccel előbb eszemben sem volt a halál - mint ha készülődnöm kell rá és sok-sok álmatlan, sötét éjszakán nem látok egyebet, csak azt a szörnyű bizonyosságot, hogy meg kell válnom az élet minden szép ígéretétől?!

 

Méghozzá, míg minden más esetben céltalanul, haszontalanul és ingyen halok meg, ilyenkor célja és haszna is van a halálomnak; szolgálatot teszek vele arra, hogy a velem együtt érzők ügye diadalra juthasson; ha a csatatéren halok meg, dicsőséget szerzek az emlékezetemnek, mert a belőlem kihulló vér termékenyebbé fogja tenni azt a földet, amelyen először láttam virágot és amelyen nemsokára az én nyelvemen beszélő gyerekek fognak játszadozni.

 

Persze, nagyon rosszul járok, ha a háborúban nem halok meg, hanem elveszítem mind a két lábamat; de beteges félénkség nélkül nem retteghetek előre ettől a legrosszabb esettől, mely, szerencsére, a legnagyobb ritkaság. Százezerszer inkább valószínű, hogy ép testtel térek vissza a háborúból vagy csak könnyen sebesülök meg, ami nem több egy-egy olyan kis betegségnél, aminőt mindnyájan kiállunk egyszer-kétszer, még ha vasból vagyunk is.

 

És ki törődik velem, amikor tüdőgyulladást kell kiállanom,!... ha pedig sebesülten kerülök haza a csatából, előkelő hölgyek ápolnak, akik, hogy a hősiesség minden jutalmát megkaphassa, nem riadnak vissza még attól az áldozattól sem, hogy olyan férfiak közt kellessen forgolódniok-lebegniök, akiken nincsen más ruha, csak a fehérnemű. Hogy a háborúval velejár a sok nagy izgalom, a testi-lelki erőmegfeszítés, a temérdek fáradalom, nélkülözés és kényelmetlenség is?

 

Istenem, ép, erős, egészséges embernek ez nem olyan nagy dolog, mint amilyennek első pillanatra látszik. Hát igen, az első két vagy három alkalommal, amikor hősöknek kell lennünk, fél, reszket, vacog az ember, szűköl, mint a kutya, ijedt, mint egy vak ló. A szívünk akkorákat ugrik fel a torkunkba, hogy majdnem kiszalad a szájunkon; a lábunk remeg, a térdünk hajlásában iszonyú ernyedtséget, a hasunkban kínzó fájdalmat, a torkunkban szinte tűrhetetlen szárazságot érzünk, minden inunk rogyadozik s a szemünk előtt mintha összefutna az egész világ.

 

De ez az első két-három alkalommal is csak addig tart, amíg valamelyik társunk el nem bukik a közelünkben vagy amíg meg nem pillantjuk az első ellenséges emberi alakot; a velünk egy sorban álló, legelőbb megsebesült cimbora vérzésének vagy az első, emberi alakban megjelenő veszedelemnek a látása elsöpri ezt az idegességet és feltámasztja bennünk az ősembert meg ennek vad életösztönét.

 

A negyedik alkalommal pedig már kezdetben sem félünk; már megszoktuk ezt a különös muzsikát. Már türelmetlenül várjuk az ellenséggel való találkozást; már gyönyörűséget találunk a cselekvésben, a küzdelemben és a sikerben; van köztünk, aki gyönyörűséget talál a vadállatias dulakodásban s magában a vérontásban is. S a háború többi megpróbáltatása? Mind semmiség. Mire túl vagyunk rajta, már el is felejtettük.

 

Minél többet áztunk-fáztunk, éheztünk-szomjaztunk, fáradtunk-gyötrődtünk, minél többet küszködtünk az elemekkel, az állatiasságunk kívánságaival meg a kényelemszeretetünkkel, annál nagyobb öröm, annál nagyobb kéj, sőt boldogság vár ránk a kielégülésben: a pihenésben, az álomban, az ételben-italban, a megtisztálkodásban... mit mondjak?... még a megberetválkozásban is.

 

És micsoda más, tapasztalatokban, benyomásokban, érzésekben mennyivel gazdagabb élete van az embernek háború idején, mint olyankor, amikor például hetedszer kezdjük előadni az ókor történetét, más-más harminc fiúnak, de hetedszer is majdnem ugyanazokkal a szavakkal!... pedig nyilvánvaló, ugye, hogy annál többet ér az élet, minél többet láttunk és minél nagyobb, minél erősebb érzéseket találtunk benne?!...

 

Aki megjárta a poklot s miközben magához hasonló, serény ördögök között szaladgált, akiket el-eltakart előle a füstfátyol, látta a lángbaborult káoszt, a vörös égbolton veszett összevisszaságban röpködő fekete madarakat, a pici pontként közeledő, de egyszerre csak kinyújtózkodó s aztán hol erre, hol arra kígyózó sötét hüllőket, a pukkadozásukban fehér vagy fekete párát okádó sárkányivadékokat meg az Apokalipszisnek azokat a szörnyeit, amelyek a levegőben babáznak meg s a magasból hányják szanaszét szörnymagzataikat - aki ott volt a csatamezőn, amikor tombolt a vihar s hallotta, hogy a szakadatlanul dolgozó érc-tűzokádók hogyan bömbölik, csattogják és dübörgik túl a velök versenyre kelő égzengést -, aki nem tudja elfelejteni, hogyan haladt előre éjjel, de bengáli világításban, a jéghideg, zajló vízen át, a golyószóró vagy a szuronyok felé -, akinek még sokáig ott cseng a fülében az a furcsa zúgás-zizegés-zümmögés, az a semmi máshoz nem hasonló, folytonos hangzás, mely a csatának saját külön muzsikája: az egészen másnak látja a világot, mint a többi ember és másképpen mozog benne... de így, whisky és szóda mellett, a legfontosabbat se lehet elmondani abból, ami mind ide tartoznék... és én most a világért sem akarok előhozakodni mindazzal, ami erről hamarjában eszembe jut.

 

Csak éppen ennyit akarok megjegyezni: igen, elismerem, magam is átlátom, hogy a háború ritka, egyetlen alkalom, valósággal szerencse a harcolóra nézve, különösen, ha ennek nem kell sok apró gyerekre gondolnia, csakhogy... megvallom, nekem van egy kis "csakhogy"-om is. Nem az, hogy a háborúban ott hagyhatom a fogamat, hanem, hogy a háborúval velejár egy és más olyan dolog is, amit már nehéz megemészteni. Amin érzékenyebb lelkű ember egykönnyen nem teheti túl magát.

 

Amit sokáig, talán soha se lehet egészen elfelejteni. Ami egy egész életen át fájdalmasan nyugtalaníthatja azt a különös ösztönünket, mely valami titokzatos, az egész világegyetemet átható és éltető igazságosságnak a keresésére hajt bennünket és nem tudom micsoda, talán igazság- vagy méltányosság-szomjúhozásnak nevezhető, furcsa velünkszületett kívánkozásnak a kielégítését követeli tőlünk. Ami megrendítheti hitünket abban a világnézetben, amelyhez hozzászoktunk, amelybe kapaszkodunk, és kétségeket támaszt bennünk arról, hogy vajon nincs-e valami igen nagy hiba az egész gondolkozásunkban, hogy minden etika nem tévedés-e és nem rászedett-e mindenki, aki hisz a kötelességben, abban, hogy az erkölcsi világ természetes valami, abban, hogy hallgatnunk kell a lelkiismeretünk, a részvétünk, az igazságérzetünk szavára?!...

 

Ami gyanakodóvá és hitetlenkedővé tehet bennünket afelől, hogy a természetben csakugyan megvan-e az az ésszerűség, az a céltudatosság, amelyet a világrendtől még a leghitetlenebbek se szoktak elvitatni, és hogy az a szép világ, melynek színpadát hosszabb vagy rövidebb ideig láthatjuk, nem csak vak véletlenségek puszta ütközőtere, nem csupa céltalanság-e?!...

 

Lássa, kérem, én nem vagyok amoralista... nem vagyok barátja semmiféle anarchiának... a háborúnak se vagyok személyes ellensége... nem lehet panaszom ellene. Az 1870-71-i háborút a lehető legszerencsésebben úsztam meg... anélkül, hogy megsebesültem volna... pedig kitüntetést is kaptam. Hanem azóta, hogy részt vettem ebben a szerencsétlen háborúban, másképpen gondolkozom, mint azelőtt. Azóta meg tudok érteni minden forradalmárt, minden hitetlent... meg tudom érteni még azt az embert is, aki fütyöl az erkölcsi törvények minden parancsára...

A szerző székfoglalója a Magyar Tudományos Akadémiában.

<<
<
1
2
3
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


HIRDETÉS
Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
A transzváliak vize és hirhedt kávéja. A transzváliak vize és hirhedt kávéja.
Transzvalban novembertől májusig tartó nyári évszak a...
Négy operabemutató Négy operabemutató
Négy magyar újdonság két operaszínen egy hét alatt: álljunk meg...
A magyar rádióüzlet igazi arca A magyar rádióüzlet igazi arca
Háromszázezer előfizetője van a rádiótársaságnak, közel egymillió...
Krúdy Gyula - Az önmagával verekedő költőről Krúdy Gyula - Az önmagával verekedő költőről
Adyról sok legendát írnak össze, különösen majd akkor, ha az a...
Odabent kell győzni Odabent kell győzni
A nagy ütközet, amelyre három hónapig készültek a városi tábornokok...
Az első sakkmestere a világnak: Maróczy Géza Az első sakkmestere a világnak: Maróczy Géza
A sakkjátszó a sakkozás iránt érdeklődő magyarok büszkén emlegetik...
Mire spekulál az amerikai ipar? Mire spekulál az amerikai ipar?
Hogy mint lesz, hogyan lesz, az még a jövő titka. Vajjon az Unió...
Vienna – UTSE 3:1 (2:0) Vienna – UTSE 3:1 (2:0)
Kora délután az orozva előretört fellegekből szapora eső hullott alá,...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98