Csengettek. Künt egy őrmester s civilben állott.
Az őrmester irattáskát szorongatott hóna alatt.
- Mi tetszik? – kérdezte az asszony.
Az őrmester szigoru képet öltött.
- A rendőrkapitány ur mellé beosztott rekviráló közeg vagyok. Tudomásomra jutott, hogy ön visszaél a lisztjegyekkel.
Az asszony elképedt.
- Egymaga lakik, mégis három személyre szerzett be lisztjegyet.
- Igen! – magyarázta akadozva a megijedt asszony. – De a dolog ugy áll, hogy várom az édesanyámat, aztán az uram, aki hadba vonult, bármikor visszajöhet. Ugy gondoltam tehát, hogy jó lesz ezekben a szük időkben előre gondoskodni.
Az őrmester azonban zord ember volt. Neki csak a paragrafus, meg a tények az irányadók. Tény, hogy az asszony most egyesegyedül van, a paragrafus pedig nem ismer holmi reménybeli, de mégis kiváltott lisztjegyeket. Ezt szigoruan meg kell torolni.
- Detektiv ur! – fordult a civilemberhez – üljön le, s vegyen fel jegyzőkönyvet, meginditom az eljárást.
A detektiv leült az asztalhoz s szorgalmasan írta, amit az őrmester diktált.
- Jelentést teszek! – fejezte be végül az őrmester – s délután visszajövünk. Addig tessék otthon maradni.
Délután pontosan eljöttek. Az őrmester pózba vágta magát, egy irásba merőn belenézett és mintha olvasná, kihirdette, hogy felsőbb utasításhoz képest birságot fog kimérni. Az asszony sirva fakadt. Nem elég, hogy az ura a háboruban van, a háznál sincs több negyven koronánál…
- Csak negyven koronája van?! – kérdezte az őrmester savanyu képpel. – Hát jó, nem akarom, hogy üljön is. Erre a negyven koronára lebüntetem magát. Tessék azonnal fizetni.
A negyven koronával azután eltávoztak. Az őrmester és a detektiv. Egy írás, nyugtafélét adtak az asszonynak, aki később azon kezdett morfondírozni, hogy miért nincs rajta hivatalos pecsét. A nyugtát elvitte tehát egy rendőrhöz s akkor kiderült, hogy két ravasz szélhámosnak esett áldozatául. A szombathelyi rendőrség azonban – szombathelyi történet ez – még az éjjel megcsipte a két jómadarat. Az őrmester álőrmester, a detektiv sétáló kereskedősegéd volt.
A mai időkből nőtt apró szélhámostípus ez a kettő is, élénk illusztrálásául annak, hogy letarolhatatlanul a svindlerség számára nem marad semmi alkalom és tér.

Egy másik vidéki városban például akadnak, akik hamisitott kenyér- és liszjegyekkel operáltak. Egy kőnyomdász próbálkozott ezzel többek között s az így szerzett elég jókora lisztfelesleget eladogatta. Az üzlet természetesen csak rövidlélegzetű volt. A turpisságra rájöttek s figyelmeztetések mentek szét a lisztárusító helyekre, ahol azután már jobban szemügyre vették a lisztjegyeket. A hamisitvány nem volt valami tökéletes és igy a csaló csakhamar kézrekerült.
A háburus idők nehézségei így teremtik, gyártják a maguk különös parazitáit. Mintha azokból már a békében is nem lett volna elég!