Azt mondják a tudósok és a gondolkodók, hogy a háboru tisztitó tűz, amely egyszerre pusztit el évtizedes, vagy évszázados emberi gonoszságokat. Ebben a tüzben megtisztul az emberiség s ujjá születve, uj korszak hajnalán ébred uj életre.

„A háboru sokat rombol, de többet alkot” mondják a technikusok, s ha ezt a két elméletet összevetjük és széttagolva elemezzük, rájövünk arra az igazságra, hogy nem szükséges a háboru, hogy elkerülhető a vérontás, de a borzalmak tengerében az emberek mintegy önmentő agymüködést fejtenek ki, a véginség kicsiholja az agyakból a szükséges alkotásokat, amiket a békés, nyugodt élet talán soha, vagy csak évszázadok mulva hozott volna meg az emberiségnek.

Néhány kézenfekvő példa nyomban igazolja ezt a tételt. Ha az ellenséges golyó veszedelme nem süvitene rideg valóságként a repülőgép és a léghajó-vezető füle mellett, a ma még hadicélu, emberölő szándéku légjárómüvek nem lettek volna máról-holnapra csaknem olyan biztos közlekedési eszközök, mint az automobil. Majd békében látjuk meg ennek az igazi csudáját. Ha az angol kapzsiság és tehetetlen düh nem zárta volna el Németországot Amerikától a tenger fölszinén, talán csak száz év mulva mertek volna a németek arra gondolni, hogy tenger alatt jussanak el a tulsópartra.

Ha nem volna szükség az élelmiszerekben, az embereket soha nem lehetne észszerü és gondos beosztásra szoritani. Minden téren megtaláljuk a háborus tanitás eredményét, s ha megérjük a háboru végét, s vissza tudunk emlékezni a háboru előtti és a háboru alatti állapotokra, az uj békés idők alkotásait annál nagyobb értékkel tudjuk élvezni, mert a hiányokat a magunk testével szenvedtük át. Ezt bizonyitja a képünkön látható gép is, amely Európának olyan részén végzi kulturmunkáját, ahol háboru nélkül igazán csak évszázadok mulva jutott volna sor az alkotásra.

A mi létfönntartó háborunk legkeményebb leckéje északon és keleten folyik le, az orosz óriással szemben. A terep, ahol tonnás súlyu hadijármüvek, ágyuk és társzekerek járnak mocsaras, ingoványos, ősi kulturátlan állapotu. Vajjon kinek jutott volna eszébe öt év előtt, hogy Galiciában, Oroszlengyelország sikságain és Oroszországban keresztül-kasul kőutakat épitsen? Ezek a területek Európa népességéhez számitva még igen nagy messzeségü idő ködében szunnyadtak, mig a tényleges szükség arra kényszeritette volna az illetékes köröket, hogy itt közlekedésről kell gondoskodni. A háboru az más, az a rombolás jegyében alkot.

A háborunak szüksége van pompás, kőalapépitményü utakra, hogy az emberölő ágyugépóriásokat tova lehessen szállitani. Igy jut Galicia, Oroszlengyelország, Oroszország, Albánia, Montenegró, s Európa egyéb kulturátlan vidéke a hadviselő felek győzelmi szükséglete révén épitett, gondosan föntartott utakhoz. Ezeket az utakat nem fogják szétrombolni, hanem fel fogják használni a vidék kulturájának az emelésére.