Egy orosz fogoly mesélte. Intelligensebb ember, akit egy délvidéki földbirtokra osztottak be, s olyan hasznosnak bizonyult, hogy ő lett a felügyelő a társai fölött. Szinész volt az illető. Ezt a történetet beszélte el a földbirtokosnak:
- Még a háború elején történt. Élt Moszkvában egy fiatal iró, nagyon szimpátikus fiatalember, akit a társaságon nagyon kedveltek. Hol bohó, hol szomorkás verseket irt ez az iró, versei kissé Puskin hatása alatt állottak, de azért meg volt benne az eredetiség, modern és merész hangja volt a poémáinak, amelyek ragyogó szinekben csendültek össze.

De csak a versben használt hangja volt merész az ifjú irónak, egyébként nem volt nagyon bátor ember. Kerülte az afféreket, amelyek pedig Moszkvában oly igen könnyen támadhatnak. Nagyon sok a krakéler azon a vidéken. Nos egy szép napon kitört a háború. A fiatalokat behivták. A költőt azonban nem, mert ő untauglich volt. Ezt a viszonyt tekintve, költőnknek igen lelkes hangulata támadt. Hogy ő majd megmutatja. Neki különben is csatában a helye, mert ő költő, s neki buzditania kell dalaival a harczosokat.

Addig mondta, sőt addig irta ezt, mig a költőt a legelső pótsorozáson bevették. Költőnknek azonban ettől sem lankadt le a harczi kedve. Elment az Uniformis-kereskedőhöz, nem is ment, hanem rohant, megcsináltatta az egyenruhát, aztán egy gyönyörű munkáju kardot választott ki.
- Vésse be a jelmondatomat! – kiáltotta a költő a kereskedőnek.
- És mi legyen a jelmondat, ha szabad érdeklődnöm?
- Csak ez a négy szó: ťLeben und leben lassen!) - felelte a költő büszke dacczal.