Már csak a bánat és lemondás könnyfátyolán át tudok emlékezni a "Három Holló"-ra, a modern magyar irodalomnak erre a Hotel Pimodánjára. Fiatalok és sokfélék voltunk és épp akkor forrtunk, mint az új bor az asztalunkon, két pohár közt új eszméket és gyűlöleteket okádtunk és harcban álltunk az egész világgal, néha egymással is.

Verekedő, vitéz Ady Endre - akinek ősei ott szállottak fel előttünk fiatalos mámorban és még Árpádot is megelőzték a fejedelemségben és hat ujjúak voltak, aminek nyoma ott van minden Ady-ivadék kezén - harcias, forradalmi tettekre vágyott, mint valami fiatal, elfojtott vulkán és haragjával el akarta önteni az egész öreg alvó Magyarországot.

És korholta az én befelé évődő, magamba hulló, kétségbeesett fakírnyugtalanságomat: a kardnak nevezett, amely önmagát sebzi meg. És így ültünk, éltünk ott egymás mellett sokan - mindegyik külön világ, külön fejedelemség -, de éreztük, hogy testvérek vagyunk mégis abban, hogy lázasan kívánjuk a mást, a jobbat.

Szentek, őrültek, félistenek voltunk a bohémia legsúlyosabb anyagi gondjaival küszködtünk. Erős meggyőződésem, hogy ha akkor közénk toppan valami mesebeli kincs, ezt az álmos országot úgy kiforgattuk volna a sarkaitól, úgy belöktük volna a nyugati civilizáció örvényébe, hogy mindenféle "made in Germany" világháborúnak örökre elejét vehettük volna, legalább is magyar részről. Párizsért rajongtunk, és kötelességünknek tartottuk, hogy utólag rehabilitáljuk szerelmünket, elmentünk Párizsba. Hosszú idő után ott találkoztam Ady Endrével, virágzó férfiassága küszöbén és halálsejtelmeiről panaszkodott már akkor.