Mára tudtuk meg, hogy már nem érdemes budán, a Tárnok-utcában öreg óramesternek lenni. Nem érdemes roskadozó, sárgára vedlett házikóban lakni, közel a Mátyás-templomhoz és a Szentháromság-térhez. Nem érdemes agg házvezetőnőt tartani, a ki vékonyan és soványan kisántikál délutánonkint a ház elé és ott vaksi szemét belefurva a kötőtűbe harisnyát köt vagy stoppol. Nem érdemes, mert az embernek egy szép napon, vagy egy szép estén átvágják a nyakát és aztán vége mindennek.

Valamikor ez is másképp festett. Buda, Vár, finoman ketyegő zenélő óra, régi képek, édes romantika, süket és halkan suttogó óramester, az óraszerkezetek titkának remek bölcse, aki talán az élethez is értett valamit, a lelke tiszta volt és szelid, mert Budán mi is lehetett volna egyéb?...

De ime kiderült, hogy más a fantázia és más az élet, más Buda messziről és másnak fest közelről. Ime, egy ötvenkét füzetre terjedhető rémregénynek a magva: uzsorás, kegyetlen lelkű, vén órás, melléje fonnyadt és aszott, koplaló, hárpiává zülött házvezetőnő, örökös civódás, idegtépő perpatvar, a háttérben az ingyen koncra, a jobb életre éhes, dologkerülő suhanc, éles késsel, ha kell revolverrel, vagy torkol fojtogató zsineggel, miközben szeliden kong a Mátyás-templom vén harangja, lenn a mélyben fáradtan hömpölyög a Duna, kívül csupa káprázat és szent melankólia, de benn, a lélek fenekén rut rothadás és veszedelem…Nem, nem érdemes öreg óramesternek lenni Budán, a Tárnokutcában…