Nem telt nyaralásra és az asztaltársaság bizony csak egy kávéház terraszán – nyaralt néhány vérszegény, a csendes elmulást hiven allegorizáló oleanderfa tövében. Pontosan gyült össze a társaság minden délután, mert végzetes lehetett volna, ha a harctéri helyzet megvitatlan maradt volna, vagy kontra választójog és pro választójog a vélemények ismét ki nem cserélődhettek volna.
Ma azonban az asztaltársaságnak éppen két legagilisabb eszmecserélője feltünően sokáig maradt el. Jóformán már este volt, mikor végre bállitottak. Izgatottak, sőt dühösek voltak.
- Ez sem történt meg velem! – mondotta az egyik, aki az adófelügyelőségnél ápolta a sürü számokkal megrakott rubrikákat.
- De velem sem! – vélekedett hasonlóképpen a másik, aki jeles ripacs minőségben – szeretetreméltón igy aposztrofálták – a kabaréművészet fejlesztése körül szerzett elévülhetetlen érdemeket.
- Képzeljétek csak! – folytatta az adóhivatalnok – felszállok a villamosra, hogy egyenest idezónázzam, s közbe megakarom nézni, hány óra? Hát nincs már óra! Kiemelte valami gazember. Az óra nem sokat ér ugyan, egyszerü régimódi ezüst óra, de emlék az édes apámtól. Szaladtam hát rögtön a rendőrségre és leadtam a jelentkezésemet.
- Csatlakozom az előttem szólóhoz – nyilatkozott most a kabaréművész. – Csak az a csekély különbség vagyon, hogy az én órám drága duplafedelü aranyóra. Még most is tartozom azzal az előleggel, amit fejében attól az uzsorás direktoromtól felvettem.
Az asztaltársaság természetesen ezt az esetet is megvitatta, s végre megmásithatatlan határozatkép kimondotta, hogy az órák végérvényesen elvesztetteknek tekintendők. A rendőrség – no igazán nevetséges! – ugyan egyiket sem fogja előkeriteni.
De hát vannak csudák! Legalább a mindenfajta vesézésben gyakorolt asztaltársaság annak minősitette, amikor az adóhivatalnok egy pár nap mulva vidáman beállitott s hozta az ellopott óráját. Azt az igénytelen kis ezüstöt. Annál nagyobb volt a meglepetés, mert a kabaréénekes drága aranyjószága meg sehogy sem akart előkerülni. Dühöngött is miatta a temperamentumos művész, buta véletleneket emlegetve, melyekről ugy látszik nem tehet a rendőrség… ezek az ő sikerei.
- Nem egészen igy van! – vette nagylelkűen védelmébe a rendőrséget az adóhivatalnok – a buta véletlen nem mindig véletlen. Az én ellopott órámat például a rendszeretetem, a pedantériám nyomozta ki tulajdonkép. Persze a rendőrség segitségével. Meg is dicsértek érte. Nézzetek csak ide! Itt a noteszem. Fel van irva az óraszám gyári száma, a védjegye, óratipus neve. Könnyü volt tehát megtalálni a zálogházban, ahová becsapta a tolvaj. Ha igy tenne mindenki – mondták nekem – még egyszer annyit tudnánk visszaszerezni. Azért nem találják a maga óráját sem, mester, mert ugy-e van a világon még nagyon sok duplafedelü aranyóra, de ha a gyári számát tudná, hát ilyen szám csak egy van… Meg is találnák, mert a maga órája is biztosan a zaciban nyaral.
Ellesett kávéházi beszélgetés ez, de tanulságos.