Anna-bál (A Király Színház operett-bemutatója)
Régi jó Budapest után - régi jó Budafok. Sőt régi jó Magyarország. A régi jó, azaz hogy jó öreg Biedermeier, svábosan beszélő polgáraival, Gretchen-frizurás, tournure-os polgár leányaival, gavotte-ot éneklő grószmamáival, waffenrock alatt magyar szívet dobogtató katonatisztjeivel, tricikliző gavallérjaival s az osztrák főherceggel, aki, ha juhászkutyának nem is, de kádár legénynek szívesen beáll egy szép és szende magyar kisasszony kedvéért.
Szóval, minden ami jó és - régi. A zenében ami régi, az ezúttal csakugyan jó. Volkmann Róbert, a meleg és poétikus Schumann epigon néhány finom melódiája, kvartettjeiből, szerenádjaiból, négykezes zongora darabjaiból kiszakított, operett számokká igazított motívuma - de ami új, az se rossz.
Sőt! Vincze Zsigmond (aki kegyelettel és finom művészi tapintattal használta fel a hatvanas-nyolcvanas években Pesten remetéskedett szerény német zeneprofesszor hagyatékát), a maga egészséges vénájából is sokat adott és sikerülten kerekítette épkézláb operett-partitúrává az Anna-bál zenéjét. Ha a kor stílusából itt-ott ki is modernkedik, az operett stílus szankcionálta határokat nemigen lépi át. Schubertet is meg-operettesítették már, de sokkal barbárabb módon, mert hiszen a dalait ráncigálták mindenestül a színpadra. És őt magát is, személyesen.
Ilyesmitől a kitűnő szövegírók, Martos Ferenc és Kulinyi Ernő ízlése távol áll. A lege artis megszerkesztett szövegkönyv naiv bonyodalmaiban sok az üde kedvesség, a műfaj tegnapelőtti eszközeinek diszkrét és új változatú alkalmazása. A harmadik felvonás bohózatos kavargása szerencsésen kárpótol az első kettő némely sablon unalmáért.
A Király Színház előadása nem egy ponton ennek a siker emlékekben gazdag műintézetnek legjobb tradícióit elevenati föl. Sokat lehetne beszélni arról, hogy lehet-e, szabad-e úgy élni, sőt visszaélni a hangtalanság "privilégiumával," ahogyan ezt, sajnos, egy-két főszereplőnél ismételten kellett tapasztaltunk. Félő, hogy a publikum tudatalatti ösztöne hovatovább igazságos ítélettel fog reagálni erre a szomorú tünetre s általában arra a sok muzikális tökéletlenségre, amely operett-előadásainkból egyenlőre, úgy látszik, kiküszöbölhetetlen.
Minden esetre legfőbb ideje már, hogy színész nevelésünk gyökeres átszervezésével próbáljuk lassanként ellensúlyozni ezt a végzetes hatást, amellyel egy zseniális (újabban, igen helyes önkritikával, prózai műfajra áttért) művésznőnek zenei dilettantizmusa évtizedekre kihatóan befolyásolta azt a régebbi, szolidabb alapokon nyugodott magyar operett kultúrát, amelynek a Hegyi Arankák, Küry Klárák, Gallyasi Paulák és Ráthonyi Ákosok, Szirmai Imrék és Konti Józsefek voltak a tartó oszlopai.
Ki kell emelnünk mindamellett Pécsi Erzsi szép és kulturált énekét és szívesen elismerjük, hogy Rátkai ellenállhatatlan komikai verve-e "viszi" a Tihanyi Vilmos rendezésében színesen és mozgalmasan ható előadást.
Lányi Viktor
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!