Blahánéról el lehet mondani, hogy a legdrágább teremtés volt, ki valaha emberek gyönyörűségére színpadon állott... Ez nem saját elfogultságom - ezt olyanok vallották róla, mint VII. Edward király vagy Henrik Ibsen, kik ismerősek voltak a világban s tudtak a színpadhoz. Nem volt az a világra szóló netovább, még kevésbé az a kísérteties mesterember, mint az elsőnek Eleonora Duse, a másodiknak, mondjuk, Madame Réjane.

De mikor egyszer Duse Eleonora egy velencei Goldoni-népszínműben kocsmárosnét adott: a magyar nézőnek Blaháné jutott eszébe, viszont mikor úgy esett, hogy Mme Réjane Budapestre a Sardou Madame Sans-Géne-ját, a párizsi mosónéből lett napoleoni udvari dámát adja: ettől a virtuóz városi ordenáréságtól a budapesti néző visszahonvágyott a Blaháné Szókimondó Asszonysága után.

Ki persze nem volt sem párizsi, sem mosónő, sem udvarhölgy csak az az édes, szemérmetes magyar parasztmenyecske, aki Blaháné mindig volt s mint ahogy Blaháné nem is tudott más lenni - de éppen ez volt benne a gyönyörű, az elragadó, az imádnivaló. Az, hogy csakugyan: annyiban igazán a Duse Eleonorák külön színész-fajtájából volt való, hogy ő is mindig ő volt s őbele is, amint kilépett a színpadra, menten beleszeretett az ember, s nyomban rá már nem is mérte, ítélte vagy figyelte játékát, csak révületben éldelte. S még ezenfelül annyiban, hogy őbenne is, mint Eleonora Dusében és minden igen szép és igen egyéni emberben, a fajtája típusa vált ki egyéniség gyanánt.

Eleonora Duséban a halászi és hercegi Velence, Blaha Lujzában a paraszti magyar, s ebben a magyar fajtának abbeli különössége, hogy minél mélyebbjére szállnak, annál tartózkodóbb, megkötöttebb, szemérmetesebb. Nincs még egy oly erkölcsös költészet, mint Petőfié, Arany Jánosé, Jókaié, kikkel a paraszti magyarság felhatása kristályosodik művészetté.

Jókai, bár gentry létére, még személyében, még délceg aggastyán korában is olyan volt, olyan zavart és piruló, mint a fiatal lyányok, s Blahánénak a huncutsága is virági volt, halkan hímporos, gyenge lehelletű. Egész játéka, legszélesebb gazdagságában, legmagasabb emelkedésében, az ő édes testére szabott ártatlan-hazug népszíműveken túl még a francia operettek nadrágszerepeiben is annak az egyetlen mozdulatnak volt áttétele, ahogy a lyány leszegett fővel emeli szájacskájához a köténye csücskét, s barna szeme úgy nevet ki kitüzesedett képéből, Hogy ez a szemérmetesség mint nevelődött? Lehet, hogy két nyomás alatt.

Az első, ahogy az urak keménysége ránehezedik a népre, s illusztrált történelem volt, ahogy a Blaháné szemérmetessége után Fedák Sári a kirobbanó jukkerságot vitte a magyar színpadra, a gentry töretlenségét. (Még történelmebb persze mind kettejük előtt a Prielle Kornélia rococo-alakja, édesen pötyögő beszédjével, mely mintha az erdélyi fejedelmi udvarból maradt volna meg, igézetes előkelőségével, mely nem szemérmes volt, hanem főúrian ízléses, magabízóan felsőséges.)

A másik nevelő: a népbeli férfinak mindenhatósága a népbeli asszony felett: "Nekem", danolja a magyar nótában a férfi: "Nekem olyan asszony kell, ha beteg is keljen fel, Főzze meg a vacsorát, Úgy várja-várja az urát..." A lyány meg azt mondja a legénynek: "jaj de szennyes a kend ünge-gatyája, Talán nincsen kigyelmednek babája? Adja ide, kimosom én fehérre, Leszek én még a kelmed szeretője..."