Pesten nagyon szolidan élt és elutazása előtt senkinek sem adott borravalót

Josephine Baker férfivezérkarával együtt elutazott Budapestről. A permetező esőben csak néhány vasúti hordár bámulta meg a feketebőrü táncfenomént. Az utasok is végignéztek a különös társaságon, azután a bukaresti gyorsvonat minden különösebb föltünés nélkül kirobogott a pályaudvarról.

Most, hogy Josephine elment, egy dolgot lehet róla megállapítani. Azt, hogy Josephine nem volt önálló nő.

A hangulata, szeszélyei, a művészete, minden mozdulata egy férfihoz volt kötve. Ez az ur névszerint Pepit o Abatino. Volt olasz katonatiszt, aki mint a táncfenomén menedzsere éjjel-nappal a sarkában volt. Ő intézett mindent. Ő tárgyalt az igazgatókkal, rendezőkkel, szabókkal és a színpadi díszítőkkel. Majd a Pepito... A Pepitónál van... Pepito majd megmondja... Igy ment ez állandóan. Ez a vékonytermetű, lobogó feketehaju, feketeszemű olasz férfi szuggesztiv erejével lenyűgözte Josephinet, aki leste Pepitónak minden szemrebbenését.

Pepito állandóan a színfaluk mögött tartózkodott. Valahogyan ugy nézett ki a dolog, hogy Pepito jelenléte, szomorú szemeinek pillantása fölvillanyozta a tánccsodát.

31-én, amikor Josephine bucsuföllépte volt, hatalmas virágcsokrot nyújtottak át a színpadon Josephinenek és a csokor szalagján a következő aranybetűs fölirat díszelgett: „Au revoire Josephine Baker”. Amikor átnyújtották a virágcsokrot, hirtelen megvillant a Pepito szeme a kulisszák sötét enteriőrjében és hirtelen rákiáltott franciául Josephinere:
-Csókold meg a szalagot!

Josephine meg is csókolta, amire a nézőtéren olyan tapsvihar tört ki, amilyenre még az orfeumban nem is volt példa. Solti Hermin egy fényképpel ajándékozta meg a feketebőrü vendéget, aki másnap természetesen ugyancsak egy fényképpel revansálta a kedvességet. Két nap mulva Solti Hermin egy ismerősének kisleánya részére autogrammot kért Josephinetől, aki viszont Pepito parancsára, kedvesen ugyan, de határozottan megtagadta aláírását. Az indoklás is nagyon rövid volt:
Nem tesz jót üzletileg - mondta Pepito -, ha sok Josephine-autogramm forog közkézen.

Valószinüleg Pepito elhatározásából szinte hihetetlen szolidan és egyszerüen éltek. Nem egyszer megtörtént, hogy Josephine egy Andrássy-uti büffébe ment be, vásárolt magának egy sonkászsemlyét és a kivilágított mulatóhelyen, amelyben minden este föllépett, kék és vörös fénnyel megvilágítva, jóizüen elfogyasztotta zsemlyéjét, Josephine minden ténykedéséből kiviláglott a pénz határtalan imádata és ezt bizonyítja az is, hogy eltávozásakor sem az Orfeumban, sem pedig a mulatóhelyen egy fillér borravalót senkinek nem adott.

Amikor a Royal-Orfeumból a bucsueste után távozni készült, Dénes Oszkár meg is jegyezte:
- Nézzétek, egy ilyen remek néger cinka, összeszedte a dohányt Pesten és senkinek nem ad egy vasat sem. 

A színpadi munkások sorfalat álltak. Josephine levegőbe emelte barna kezét. Pepito keztyüs kezével szalutált, a pénz azonban nem került elő. Számszerűen megállapitható, hogy Josephine összesen tízezer dollárt keresett egy hónap alatt Budapesten, amelyből aligha költhetett el többet ezer dollárnál. Mint nő, Pesten nem is igen érvényesült, valahogy mindenki távoltartotta magát tőle, aminek valószínüleg az a magyarázata, hogy Pepito, mint az árnyék követte mindenhová. Ez, kérem, röviden Josephine Baker budapesti boncolási jegyzökönyve...