Dtum
Login with Facebookk
1931 | Június

A magyar lélek válsága és a nemzeti irodalom kötelessége

A Nyugat mult számában megjelent vezércikkem egész szokatlan visszhangot keltett. Régen elszoktunk attól, hogy a napi politika kérdésein túlmenő vitákat olvassunk és lássunk. Mélyebb természetű megvitatásokat csak az ifjúság folytat, amely egészen új s főleg szociológiai szemléletből fakadó megvitatásokban edzi magát, de szintén inkább gyakorlati kérdésekről.

 

Az összes egyetemeken van már egy-egy csoport, kisebb-nagyobb, mindenesetre a vezető elemek, a szellemi vezérségre születettek csoportja, amely a magyarság mai helyzetének elméleti tanulmányozására adja magát s gondolatainak nyomtató műhelyeket keres, hogy kifejezést adhasson azoknak. Ezek az ifjú magyarok valamennyien a szociológia terén találják az új magyar generáció problémáit. Itt találnak némi megnyugvást és orvosságot a jelen bajaira s itt találnak reménységet a jövőre.

De mihelyt mélyebb és elvontabb problémát vet fel valaki, annál kevésbé talál visszhangra. Cikkem, mely a magyar irodalom nemzeti jellegének kérdésével foglalkozott, azt hiszem épen egy külső vonásával keltett némi feltünést: a hang volt szokatlan, hogy valaki egész temperamentumával nyilatkozott meg. Erre ugyanis már régen nincs lehetőség. Az egész közélet valami bölcs mérsékletre van berendezve. Mindenki igyekszik államférfiúi higgadtsággal beszélni s olyan tolvajnyelven, amely a kedélyeket meg ne zavarja.

Cikkemre egy hét alatt három választ láttam. Lehet hogy több is volt, de én nem vagyok ujságolvasó ember. Hozzám nyolc-tíz napilap jár, de én az íróasztalomra heteken át be sem engedem tétetni a napilapokat, mert rettenetesen szenvedek általuk s megakadályoz a napilap tartalma az írói munkában. Torkig vagyok az öngyilkosságok félelmes sorozatával, a kiderült panamák, az elfogott közéleti emberek ügyeivel. S különösen avval a sivársággal, ahogy, mint a világ legtermészetesebb dolgait tárgyalják ezeket a mindennapi testi-lelki gyilkosságokat a napilapok.

A három cikk közül csak egy volt, amely tisztán a gondolat terén maradt, a Szász Zoltán cikke a Pesti Naplóban. A magyarság, a magyar nemzeti jelleg kérdésével foglalkozik és világosan foglalja össze a témára való gondolatokat. M. Juhász Margit dr. a Budapesti Hirlapban védelmére kel Négyesy Lászlónak mint hű tanítványa s megmagyarázza, hogy Négyesy milyen kitűnő tanár és kedves, jó ember s rólam azt állítja, hogy én azt írom, hogy: "Csehszlovákiában és Romániában a magyarságnak emberségesebb élete van, mint idehaza."

Ezt természetesen nem mondtam s ezt nem is tudom, hogy lehet beleolvasni a cikkembe.

Erre ma, március 8-án, ugyancsak a Budapesti Hirlapban maga Négyesy ír tanulmányt s még erősebben húzza alá ezt a gondolatot "Szellemi életünk torzképe" c. válaszában. Ezt írja:

"Beállt a Nyugat a Benes úr félhivatalosának? Vagy csak önkéntes jóindulatból tesz szívességeket a cseh propagandának?... Móricz csak a cseh propagandának hízeleg, mert a magyarság úgyis türelmes, minden határon túl türelmes, egy-egy elkényeztetett írónak minden szabad ebben a mi jámbor országunkban. Hiszen ez a bajunk, ez a lomha szabadelvűség. Próbálná meg M. Zs. cseh földön a cseh közszellemnek ilyen fricskákat adni: majd meglátná, milyen ott az emberségesebb világ."


"De nem lehet, nem lehet, hogy Móricz tiszta öntudattal írta le azokat a vértagadó sorokat. Szegény magyar író, magyar szerkesztő, bizonyosan nincs tisztában, kiknek a malmára hajtja a vizet! Ő csak bohém akart lenni, aki nem ismeri a felelősségérzetet. Ez az egyetlen mentsége."

Hát először is erre a mentségre nem számíthatok. Nem vagyok bohém és nem voltam az soha. Polgári kötelességemnek épen úgy, mint az emberieknek, mindenkor erőm szerint eleget tettem. Soha életemben nem lumpoltam s nem voltam kávéházi ember. Adómat épen olyan szorgalmasan fizetem, mint más polgár s ugyanolyan keservesen. S munkámat ugyanolyan elszánt nyugalommal végeztem, mint minden komoly polgár ebben az országban. A Hét krajcár óta minden írásom komoly elgondolás alapján született s nem hiszem, hogy kritikusaim valaha is a fejemre olvasták volna, hogy könnyelmüen játszom a tollal s hogy játékosan megtagadtam volna ma, amit tegnap kimondtam, mert azt hiszem, ezt tekintik bohémságnak.

Vagy egy kérdése, aminek helye van, hogy egyáltalán mért avatkoztam bele ebbe a vitába, amely nem ellenem irányult, hanem Hegedüs Loránt ellen.

Február 22. volt. Vasárnap. Ezen a napon valamiért végignéztem a lapokat. Felötlött előttem a Budapesti Hirlap vezércikke, amelynek címe az volt: Nemzeti jelleg és irodalom. Mindenesetre az én témaköröm. Nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni. A cikk azt állítja, hogy Hegedüs Loránt előadást tartott "az Ady-kérdésről és a nemzeti jellegnek az irodalomban fölösleges voltáról". És hogy "kötelessége a magyar irodalmi lelkiismeretnek ebben az esetben megszólalni és a közönséget tájékoztatni."

Hát nekem is van irodalmi lelkiismeretem. És ez a lelkiismeret lázadt fel bennem. Igen erős felindulás vett erőt rajtam, mert úgy láttam, az a páncélos és könyörtelen szellem támadt fel, amely annyi harcot vívott húsz év óta velünk. Négyesy azt mondja, hogy soha egy sort sem írt ellenünk. Ha mondja, elhiszem. De mentalitása ugyanaz, mint azoké.

Az Ady-kérdésre nem akartam reflektálni. Most Négyesy számonkéri tőlem, hogy mért nem beszéltem cikkének egyik főkérdéséről, az érzékiség kérdéséről. Ez az Ady-problémákra vonatkozott cikkében s ahhoz nem kívántam hozzászólani, mert messze vezetett volna. Mért kezdjek vitába valakivel, aki Hegedüs Lorántnak hírlapi közlemények alapján ezt a kijelentést adja a szájába: "Ady szerint, mint Schopenhauer szerint is, a szerelemben a faj összetöri, megsemmisíti az egyént." S ehhez azt a saját megállapítását fűzi, hogy: "a szerelemnek tisztán érzéki felfogása vagy a primitívség, vagy a raffinált romlottság jele. A Hegedüstől hirdetett tan szabadlevelet ad az érzékiségnek az irodalomban, pedig az irodalom átlaga máris mélyre sülyedt."

Ennek a tárgyalása egész külön tanulmányra adna alkalmat. De ha Négyesy László kiváncsi, elmondhatom neki, hogy az irodalom rettenetesen távol van az érzékiség racionális felfogásában a magyar nép mai gyakorlatától. Magyar nép alatt e pillanatban a falu és a kisvárosok lakosságát értem, úgy, ahogy Szász Zoltán mondja: "a nép szó még mindig bizonyos alacsonyabb társadalmi és műveltségi színvonal képzetét idézi fel."

A mai magyar nép, tehát a törpebirtokosok és még az alatta levő réteg is a nemi szerelem kérdésében annyira józan és elszánt, hogy félelem és irtózat látni, mit csinál. Valósággal halálra ítéli a fajt, ha fajnak, s a nemzetet, ha nemzetnek nevezzük a magyarság összességét. Az egykére gondolok s a gyermek-kérdésről beszélek. Én gyermekkoromat a faluban töltöttem s aki falun élt, az ép oly könnyen s hamar ismeri meg az életnek ezt az alapproblémáját, a családi szűk körben, mint az állatokét.

 

Én régibb regényeimben szigorú képet festettem saját tapasztalataim alapján a nép felfogásáról az élet számtalan kérdésében, gazdaságilag különösen, a kapzsiság, önzés, haszonvágy, kegyetlenség és embertelenség dolgaiban. De az érzékiség és a nemi örömök terén nem sértettem meg soha eddig a magyar népet azzal, amit mai kutatásaim és tapasztalataim alapján látok: azzal, hogy a nép rohamosan siklik lefelé azon a lejtőn, hogy nem akar gyereket. Ide írok néhány mondatot a napokban a nép körében leírott jegyzeteimből:


- Se isten, se gyerek, csak a nagy flanc - mondja egy fiatal kisiparos, akinek magának huszonnégy hónap alatt két gyereke született, tehát nem a saját elveit hangoztatja.
- Itt a vendéglőben Vermutot isznak, de csak olyanok, akiknek gyerekük nincs.
- Lány? kapható mindenre a világon, kérem, az is a modern világhoz tartozik.
- A mi falunkban nincs egy évben két szülés. (Kb. 1500 lélekből áll a falu.)

- Minek legyen ő lekötve. Inkább mennek traccsolni, szomszédolni.
- A farsangi bál három napig tartott egyfolytában és ha gyereke van az asszonynak, nem mehet. Ötven százaléknak semmi gyereke sincs. S egy egészen nincstelen ember ebben a községben ilyeneket mond:

- Akinek több gyereke van, soványabb ételt eszik, akinek kevesebb, jobb ételt. Akinek három gyereke van, három ruhát vesz. (Neki három van.)
- Nyiltan hangoztatják ma, hogy csak a butának van gyereke, csak az együgyűnek. Szinte letekintik, akinek jönnek a gyerekek egyremásra. (Ezt a felesége mondta.)

- Neked is mondták, nekem is, hogy mért nem élek ésszel. Inkább kétszáz pengőt, hogy elcsinálják az orvosok. (Ezt is az asszony vágta az ura szemébe.)
- Valamikor öt pengőt se adtak volna. Inkább öt gyereket, mint öt pengőt. Most eladja minden holmiját, csak gyerek ne legyen. Ugyhogy ezek se mennek sokra, mert beleszegényednek.

- Olyan nagyobb rész, akinek semmije sincs. Van egy pár, akinek semmije sincs, vagyontalanok, ezek mind nagyon szegény emberek. Ma divat az óvszer és ha mégis baj van, belógnak Pestre, egyik a másikat küldi bizonyos helyekre és 80-100 pengőért rendbe jön s lóg haza.

- Le van kötve egész életire, de elsősorban csak az kap alkalmazást, akinek nincs gyereke. Itt a legnagyobb urak is csak gyermektelen házaspárt keresnek.

- Hát az úriosztálynak mért nincs gyereke?

Bizonyára Négyesy László semmit sem tud erről s valószínűleg mélyen megdöbben, hogy leírtam ide ezeket a mondásokat. De ha meg akarjuk ismerni a betegséget, szembe kell vele nézni, hogy a védekezést megtalálhassa a nemzet. Mert ha az egyénekben romlik is a fajfentartási ösztön, a nemzet még nem érett meg erre az öngyilkosságra.

 

Én magam, aki egész életemet ennek az egy nemzetnek szenteltem, nem elszántan, hanem belső parancsból, ellenállhatatlan lelki kényszer folytán, rémülettel és kétségbeeséssel nézek bele a mai nép lelkiségébe. S mi ehhez képest az irodalom erkölcstelensége, az az érzékiség, amely úgyis csak a valóságos élet viszhangja az irodalomban.

Itt valóban tenni kell valamit és Négyesy László egy hosszú hasábon sorolja fel, mit tett a legmagasabb vezető réteg. Büszkén mondja, hogy struccpolitika, amit csinálok, szemet hunyok az előtt, ami itthon van. Pedig itthon milyen gyönyörű dolgok vannak: "úgy tesz, mintha az anyagi, szellemi és erkölcsi kultúra terén semmi se történt volna Trianon óta... Mintha nem állítottunk volna fel Collegium Hungaricumokat...,"

Legyen szabad itt közbe szúrni, hogy voltam a berlini Collegium Hungaricumban. Én a kultuszminisztert nagy kapacitású államférfinak tekintem, pl. amit legújabban a városi politika terén kezd, méltó a lelkes figyelemre. Tudom és nem tudom eléggé nagyrabecsülni azt az ötezer népiskolát, amit épített. Tudom, hogy egymaga többet épített, mint a kiegyezés óta az összes kultuszminiszter együttvéve. Különösen fajmagyar területen.

 

Mert a régi politika a határok, a nemzetiségi határok megerősítése volt. De a Collegium Hungaricum Berlinben mélyen elcsüggesztett. Ott voltam és álmélkodva néztem a főúri palotát, a csupa márvány és csupa arany épületet, amelyben harminc vagy talán negyven szegény diák van elhelyezve. Oly szegények, mint illik, de ennek az a következménye, hogy mivel egy fillér zsebpénzt sem kapnak, talán egy-kettő kivételével, kénytelenek a ragyogó termekben a templom egerei módjára élni. Egy berlini úr, akinek semmi köze a Collegium Hungaricumhoz, csak mint érző és fájó szívű magyar ember nézi a dolgot, mialatt ő maga vasszorgalommal keresi kenyerét, a következőket mondotta róla:

- Ez a Collegium Hungaricum teljesen céltévesztett dolog. Először is nemzetközi relációban igen hamis színben tünteti fel a magyarság erőviszonyát. Sem a franciáknak, sem az angoloknak, sem Amerikának ilyen fényes egyetemi képviselete nincs, úgyhogy egészen ferde dolog, mikor a szétdarabolt s megcsonkított és elszegényített Magyarországról beszélünk a berliniek, vagy idegenek előtt. De a nagyobb baj az, hogy nem érhetünk el vele semmi célt.

 

Ha az állam, - mondja, - fiúkat akar nevelni a jövőre, adjon nekik háromszáz márkát, vagy ha bőkezű akar lenni, négyszáz márkát havonta s küldje ki, hogy éljenek a maguk lábán. Ebből az összegből egy diák fényesen megélhet. Aki tudós hajlamú, könyvtárat gyüjthet, aki élni akar, élhet s ragyogó emlékkel mehet haza a szegénység otthonába. De itt be vannak zárva egymás közé s ki sem tudnak lépni az életbe, nem mehetnek szinházba, nem mehetnek társaságba s nem tanulhatnak meg németül.

 

A Collegium Hungaricum termeiben fel vannak függesztve a táblák, hogy: "Beszéljünk németül." Így, magyar nyelven s közben csak magyarul beszélnek, mert az egész intézmény olyan, mintha a budapesti Pázmány Péter Egyetemnek egy filiáléja volna, az ember azt hiszi, a szomszéd ajtón beléphet a budapesti Egyetem többi termeibe. Ellenben, ha az épület vásárlási, renoválási s fentartási költségeit tőkésítjük, minden diák Ezer Márkába kerül havonta."

Nincs módomban, hogy számszerűen ellenőrizzem ezt a számítást, de aki mondta, üzletember, aki ceruzával kezében számol s az az egy bizonyos, hogy azok az egyetemi polgárok, akikkel ott találkoztam, egész mentalitásukkal megerősítették azt a véleményt, hogy nincs módjukban a német kulturát olyan mértékben megszerezni, amilyenre ők maguk is képesek és lehetők volnának, ha az élet vad harcában dolgozhatnának. Üvegházi növények, akik két-három évi főúri élet illuziója után hazajönnek, itt Ezerkétszáz Pengős évi fizetésű állásokra pályázhatnak s aztán folytathatják a magyar tanárok szomorú életét.

Legyen szabad még azt is megjegyezni, hogy nem látszik elegendőnek iskolákat s egyetemeket építeni: a tanári anyagnak szellemi és gazdasági felszabadítására van szükség. Mindig eszembe jut Balogh Ferencnek, a néhai debreceni püspöknek egy kitünő szava. Mikor sürgették, hogy a Kollégium új tantermeket építsen s nem volt rá pénz: azt mondta: "Az én időmben az volt a szokás, hogy jó tanárokat gyüjtött a debreceni kollégium."

Valóban a tanárok szellemi nivójának emelése, ami a gazdasági jobb dotációval karöltve jár, első dolog. Beőthy Zsolttal beszéltem egyszer erről a kérdésről. Panaszkodtam neki, hogy miért olyan alacsony a magyar tanári kar nivója, hiszen ötven éven keresztül a tanári státus adta az országnak az írókat s pedig a legkülönbeket, - milyen felséges tanári kar volt Nagykőrösön az Arany János idejében, egész kis Akadémia, - azt mondta rá: "Nagyon alacsony azoknak a diákoknak a szinvonala, akik tanári pályára jelentkeznek, mert olyan silány a fizetés, hogy a tehetségesebbek nem jönnek ide."

Azt mondja Négyesy:

- "Nem vesz tudomást Móricz mindarról az erőfeszítésről, melyet szakminisztériumok: a kereskedelmi, földmívelési, népjóléti minisztériumok kebelében kiváló készültségű elmék a kor égető gazdasági és társadalmi szükségleteinek kielégítésére terveztek, kigondoltak és megvalósítottak."

Nekem, aki nem vagyok politikus és aki nem tudnám elsorolni, hogy valamennyi minisztériumnak ma ki a vezetője, nem kötelességem ezekről a részletekről tudni. Nemcsak nekem személyszerint, hanem általában a szépirodalmi íróknak. Arany János korában egész csomó politikus volt, aki törődött a költőkkel. Deák Ferenc és Eötvös József, Csengery Antal és gróf Széchen Antal és egy hosszú lisztája a magyar vezető politikusoknak.

 

Ma nem tudok róla, hogy volna olyan magyar politikus, aki kereste volna az ismeretséget és összeköttetést a nemzet lelkiismeretének szószólóival, az írókkal. Íme itt van egy új reprezentatív irodalmi társulat, amit a kormány alakított ugyanolyan fényűző gondolattal, mint a Collegium Hungaricumot. A Corvin Társaság.

 

Végignéztem a lisztát s megdöbbenve láttam, hogy abból az írói generációból, amely az utolsó húsz év alatt az irodalmi munka dandárát elvégezte, szinte senki sincs benne. Pár kortársunk azért van ott, mert társadalmi érdemeit akarták megkoszoruzni. Nem akarom megsérteni azt a díszes társaságot, amely nem kereste, csak kitérni nem tudott a kitüntetés elől, de én, aki most már második éve foglalkozom azzal, hogy írók munkáit olvasom s válogatok bennük, elálmélkodom a vezetőségnek azon a csodálatos elgondolásán, hogy nem irodalmi szempontok szerint alakít egy kivételesnek és legmagasabb szempontúnak képzelt irodalmi társaságot. Pedig mennyi írói tehetség van ebben az országban.

Négyesy így szól:

- "Nem vesz tudomást azokról a társaságokról, melyek ilyen célokra alakultak és dolgoznak. Lekicsinyli a parlamentet, pedig bizony szóba kerülnek ott a bajok és a traktorok, kormánypárton épúgy, mint az ellenzéken, igen szakszerűen, pl. Gaál Gaszton felszólalásaiban."

Valóban azokról a táraságokról mi "fiatalok" keveset tudunk. Miről tudjunk? A Pro Christo egyesületekről? A Területvédő Ligáról? S a Filmalapról?!... És a Parlament?... Mi becsüljük le a parlamentet? Bejártam egy hónapig s mindennap megolvastam a jelenlevő képviselőket. Húsz-harminc ember volt bent naponta s amint hallom, azóta sem járnak be többen... Mi becsüljük le? Nem a képviselők roppant tömege, amelyik csak a fizetés napján jelenik meg?...

 

Elég fájdalom volt azt látni... De hisz ez régi uzus ebben a parlamentben... Történt, hogy hazajöttem a harctérről s fel voltam dúlva lelkem legfenekéig. Első utam a parlamentbe vitt s kétségbeesve szédültem ki onnan. Békebeli szócsépelés volt. Arról beszélt a szónok, hogy nem lehet azt kivánni, hogy a nagybirtokosok jobb gazdálkodást míveljenek, mikor nincs forgótőkéjük és nincs tudásuk. Igen, egész Erdélyben egyetlen gazdasági akadémia sem volt... S a földbirtok ezer év óta a kezükben s mégsem volt hozzá sem forgótőkéjük, sem tudásuk... Üres Ház hallgatta a szónokot.


Négyesy írja:

- "Nincs tudomása Móricznak, hogy van már új magyar nemzeti ideológia, a hazafiság új tartalmat kapott. Sőt egy kultúrpolitikus új nevet is adott az új tartalomnak, mikor neonacionalizmusnak nevezte el. Ebben a tartalomban benne van az élet is, a munka is, az igazság is, kissé konkrétebben megfogva, mint ahogy Móricz sürgeti. A névbe bele lehet kötni, de alkotója nem értett rajta mást, mint az örök magyar nacionalizmust, korszerű tartalommal megtöltve.

 

Nem tudja Móricz, hogy közoktatásunk új szellemének kialakítására a közoktatási miniszter néhány évvel ezelőtt egy aránylag fiatal filozófust vett maga mellé, akinek rengeteg életbeli tapasztalata is van s aki saját szemével látta a nyugat művelődési intézményeit San Franciskóig. Nem tudja Móricz, hogy az ifjúság nevelése mennyire modern irányzatot vett. Az Országos Közoktatási Tanács a háború óta reformálta tantervünket és új utasításokat dolgozott ki hozzá, főszempontul tűzve ki az életre való nevelést és kellő helyet biztosítva a munkaoktatás elveinek.

 

Az állam után legnagyobb iskolafenntartó, Budapest székesfőváros a modern kultúrintézmények egész sorát létesítette, fejleszti pedagógiai szemináriumait és laboratóriumát, a tanulók egészségügyi intézményeit stb., stb. Maga az oktatószemélyzet is megmozdult, Trianon után új orientációt keresett, 1928-ban mintegy ötezernyi tag részvételével megtartotta a III. egyetemes tanügyi kongresszust (az első 1848-ban volt, a második a millennium évében - sokatmondó dátumok!), amelynek húsz szakosztályában a legújabb eszmék szóbakerültek, Czettler Jenő, Purebl Győző, Ilosvay Lajos és más kiváló emberek elnöklésével.

 

A kongresszus szellemi szervezője eredetileg Kornis Gyula volt, aki a munka oroszlánrészét elvégezte, s mikor ő államtitkár lett, a tanügyi világ bizalmából én lettem az előkészítés befejezője és a kongresszus elnöke. A kongresszus tárgyalásai éppen most jelentek meg a Napló két testes kötetében. Ott meg lehet győződni róla: van-e a magyar oktatószemélyzetben haladó szellem, vagy sötétségben akarjuk-e tartani az ifjúságot. Azon a kongresszuson a reális munkát sürgették."

Hát igen. Ez az. Programm. De hol van a végrehajtása? Három év kellett arra, hogy az 1928-ban tartott kongresszus Naplói mostanra megjelenjenek. Mikorra fognak az akkor leszögezett elvek, ha ugyan még érvényesek, behatolni az életbe?

Sok mindent lehetne s kell beszélni erről a kultúrpolitikai programmról, de csak egy fontos megjegyzésre reflektálok: "sötétségben akarjuk-e tartani a magyar ifjúságot?"

Úgyis ez volt az, ami a mult cikkem megírására vitt.

Mikor Prágából hazajöttem... S most legyen szabad röviden megmondani, hogy kerültem Prágába...Kulturális előadásom volt Pozsonyban, Bornemisza Péter Elektráját olvastam fel annak a jelzésére, hogy a magyar kultúra sokkal régibb, mint vélnők, íme egy négyszázéves Elektra-fordításunk van, amely a magyar szépirodalom nemeslevelének tekinthető, mert nemcsak egyszerű fordítás, hanem magyar szellemű újraköltése a görög tragédiának, amelyben a magyar nyelv kristálytisztán csillog, ragyog s szellemileg is oly magas fokon áll, hogy a világirodalom értékei közé számítható.

 

Pozsonyban távirati meghivást kaptam Prágába. A meghivás zavaros volt, de én a magyar ifjúság részéről jöttnek tekintettem s azonnal tovább utaztam. Kiderült, hogy egy szabad szellemű cseh irodalmi akcióval volt kapcsolatban, én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy én csak a magyar ifjúság kedveért és számára érkeztem oda s valóban csak magyar ifjúság hallgatta előadásomat; ott ismét Bornemisza Elektrája volt előadásom főpontja.

 

Tanum rá a magyar királyi követ, aki jelen volt s aki mindenben a legteljesebb kedvességgel és segítséggel kisért az ott töltött napokon. Felkerestem a MAK körét is és a diákok közt éltem az ott való három napom alatt. S ezek a diákok, akik egy súlyos és azt hinnők, elviselhetetlen nyomás alatt élnek s fejlődnek, oly pompás magyaroknak bizonyultak, oly okosaknak, diplomatáknak és céltudatos szervezettségüeknek, hogy én rajongva és lángolva váltam el tőlük egy feledhetetlen vonat-jelenettel, mert százan kisértek ki s bocsátottak el, virággal és szeretettel elhalmozva. Mikor haza jöttem, elhatároztam, hogy az itthoni ifjúsággal összeköttetést keresek.

Nem volt könnyű, mert óvakodtam attól, hogy bármilyen politikai szinezete is lehessen a dolognak. Erre történt, hogy egy darabomat, a "Légy jó mindhalálig"-ot előadták Debrecenben. Elutaztam a premierre. Láz és lelkesedés volt a színházban. Másnap egy egyetemi Bajtárs Egyesület tüntetést rendezett, mert a darab főszerepét zsidó fiú játszotta. Ezt én bizony nem kérdeztem meg előre. Én csak azt konstatáltam a közönséggel együtt, hogy brilliánsan játszott és a lelkek mélyéig meghatotta a nézőket.

A tüntetést, hogy a Bajtársak nem voltak tekintettel sem a darab címére, se témájára, se helyi eredetére, se a jelenlevő íróra, mélyen megdöbbentett, de nem vettem tragikusan, mert arra gondoltam, hogy ha az én fiaim élnének s ott volnának, talán ők is résztvettek volna benne. Ez a kor szelleme az ifjúságnál.

De hát ez az a korszellem, amely ellen a vezető testületeknek s nem nekem, harcolni kell; éppenúgy, mint a népnél az egyke ellen, nem az írónak kell harcolnia, mert az író csak közli, ha becsületes ember, a kort, - hanem az öntudatos és céltudatos politikának.

Ezek után még nehezebb volt arra gondolnom, hogy a magyar ifjúsággal valamilyen kapcsolatot találjak. De maga az ifjúság jött hozzám s arra kért, tartsak előadást nekik prágai tapasztalataimról. Némi tanakodás után, mint legegyszerübb megoldást, azt ajánlottam, hogy keressenek fel a Nyugat-Barátok Körében. S ott valóban február 9-én egy éjfélig tartó beszélgetésen voltam együtt a magyar egyetemi ifjúság vezető elemeivel. A kifejlődött vitában, amelybe nem szólottam bele, azt állapítottam meg, hogy a magyar ifjúság lelke kaotikus állapotban van. Nincs programmja s nincsenek vezérei.

Ilyen programmot csak maga az ifjúság építhet ki magának s ilyen vezérek csak maguktól állhatnak az élre. Az ifjúság rendkivül sok okosat és szépet mondott, de szinte öntudatlanul, mintha a sötétségből villannának ki a fények. Az volt az érzésem, hogy ez az ifjúság nagyon meg van ijesztve. Nagyon fél a jövőtől, amely anyagi béklyóban tartja őket. Oly erős a hivatali és tanügyi felsőbbség tekintélye, amely mégis csak abban gyökerezik, hogy a jövőben állást csak az kap, aki a Négyesy Lászlók igazságait vallja, hogy nem mer más igazságokat látni, keresni és vallani.

Ellenben itt van az élet. Az élet a maga rettenetes problémáival. Itt van a szörnyű hasadás az intelligencia és a nép közt. Egy tizenötezer lakosú alföldi városban azt mondtam a társaságnak, amelyben ott volt a polgármester s számos tagja a város legelső rétegének, hogy szeretnék egy parasztházba bemenni. Csodálkozva s idegenül néztek rám. Kiderült, hogy senkinek a társaságban nem volt olyan paraszt ismerőse, ahová elvihetett volna. Kiderült, hogy oly idegenül él az intelligencia abban a városban a néppel szemben, mintha az indiai gyarmatokon élnénk.

A szlovenszkói ifjúság a maga erejéből áthidalta ezt a távolságot. Ők regős utakat tartanak a falvakon s minden módon keresik az érintkezést a néppel. Azok az ifjak, akik ifjúságukban látogatást tesznek a nép közt, ha felnőttek lesznek, egy biztosabb nemzetközösségben fogják magukat érezni a földmíves néppel szemben. Inkább lehetnek vezetők és irányítók, mint a mai magyar intelligencia a mai magyarsággal szemben. Mert mégis csak a nép a magyarság s cél, hogy a népet emeljük a nemzet fogalomkörébe.

Azt mondja Négyesy:

- "Mért fáj annyira Móricznak, hogy a cserkészek hazafias dalokat énekelnek?"

Móricznak nem az fáj, hanem az, hogy egy szlovenszkói magyar fiú azt mondta:

- Kérdeztem a cserkészektől, mért énekeltek csak műdalokat? Hát nem tudtok magyar népdalt? Mert mi azt dalolgatunk a parasztlegényekkel. Mi megtanuljuk az ő nótáikat s mi megtanítjuk őket az új nótákra, tudniillik olyan népdalokra, amiket ők nem ismernek. Erre azt felelték, hogy nekik nem szabad mást énekelni, csak ami benne van a cserkészeti kézikönyvekben.

Hát ez fáj. És ez fájhat is mindenkinek, aki nem elfogult a III. egyetemes tanügyi kongresszus munkássága javára. Bárha Négyesy László is annak az elnöke.

Én tehát fenntartom, amit mondottam: "Új célkitűzésekre és új eszmékre van szükség: új igékre és új érzésekre."

A magyarság válaszúton van; vagy meg tudja teremteni a maga új életét, vagy elsorvad és belevész az öngyilkos egykébe, sőt az "egy se" gondolatába. Az intelligencia pedig csak akkor válik a nemzet élő tagjává, ha felveszi a harcot a nemzeti szellem újrateremtéseért. Ezt a harcot azonban hivatalos hatalom nem intézheti el, ehhez szabadságot kell adni az embereknek, öregeknek és ifjaknak s főleg az ifjúságnak, hogy ki tudják termelni a gondolatokat és meg tudják tárgyalni hivatalos parlament nélkül is, az élet egyetemes parlamentjében.

A nemzeti irodalomnak pedig mi a kötelessége?
Nemzeti irodalom: jelenti egyszerűen egy nemzet irodalmának összességét. De jelenti a nemzet lelkének cselekvő szervét is. Mint ilyen, a mai nemzeti irodalomnak az kell, hogy a kötelessége legyen, hogy feltárja a nemzet igazi életét és segít iránymutatással a nemzet életprogrammjának megteremtésében.

Programm pedig ma csak egy lehet: építő magyarság! Az építő magyarságot kell létrehívni, munkába állítani, hogy ez a nemzet a romokból újratámadhasson. Szóval Benes úr volt, aki legutóbb is elkoboztatta a félhivatalosát, a Nyugatot?  Az analógia akkor volna teljes, ha M. Zs. cseh író volna és nemzeti lelkesedésből támadná, mondjuk a cseh kormányt. (Azt persze nem tudom, hogy cseh íróknak mennyi sajtószabadságuk van. Nekünk magyaroknak idehaza több is lehetne.)

 

Móricz Zsigmond

<<
<
1
2
3
4
5
>
>>
Megosztás:

A cikkhez még nem tartozik egyetlen hozzászólás sem!
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!


Kapcsolódó cikkek
Cikk-ajánló
Határidők pénzügyekre Határidők pénzügyekre
A pénzügyminiszter 19.650/P. M. szám alatt hirdetményt tett közzé,...
Utczai harcz Moszkvában Utczai harcz Moszkvában
Hiába kötötték meg a japánokkal a békét az oroszok, otthon a nagy...
Meggyilkolták Jaurést Meggyilkolták Jaurést
Jaurés, a francia szocialisták világhírű vezére, a modern politikusok...
Rövidek Rövidek
Franciaország és Anglia kormánya ünnepélyesen és hivatalosan...
Ajándékok Dorandónak. Ajándékok Dorandónak.
A londoni olimpiai játékok diszkvalifikált marathoni-győztesét, az...
A bankbizottság ülésén érdekes volt a rendezés A bankbizottság ülésén érdekes volt a rendezés
A bankbizottság ülése márczius 2-ára volt összehíva, s a...
Megdöbbentő adatok az intakt aranyvaluta csődjéről Megdöbbentő adatok az intakt aranyvaluta csődjéről
A világgazdasági válság egyik legfőbb okát a fizetési eszközök...
A jóízű bünjel A jóízű bünjel
A bünjelek fontos szerepet játszanak a rendőrség nyomozásában. A...
A hadi konyha A hadi konyha
Hogy véletlenül tévedés ne essék a dologban, nem azokról a gulyás...
Adatbázis informácikó
Feltöltöttség:
46%
Összes publikáció:
26.214
Politika:
3.984
Gazdaság:
4.399
Kultúra:
3.776
Tudomány-t.:
3.429
Sport:
4.144
Bulvár:
4.659
Kincskereső:
436
Páholy:
53
Blog:
221
Összes kép
37.144
Cikkekhez kapcsolódó képek:
36.780
Privát huszadik század képek:
364
Regisztrált felhasználók:
3.984
Fórum témák:
109
Fórum hozzászólások:
650
Cikk hozzászólások:
98