Ez a tény tehát kétségbevonja azt a természeti törvényt, amely szerint ha erőszakos úton megszakítjuk az élet folyamatát, visszavonhatatlanul bekövetkezik a halál. Számos esetben tapasztaltuk, hogy vízbefultaknál, ahol jóformán semmi jele nincs már az életműködésnek, szakszerű és ügyes kezekkel végzett lélegző gyakorlatok visszatudják varázsolni az életet.

Ezek az esetek azonban eddig ritkaságszámba mentek, habár a papirusztekercsek szétfoszló lapjai nyomán, tudomásunk van arról, hogy az egyiptomiak maguk is kísérleteztek a halottak feltámasztásával. Sőt nemcsak hogy kísérleteztek, hanem egyes tudósok szerint rá is jöttek a nagy titokra. A legrégibb egyiptomi írásban, a Hallottak könyvében megtaláljuk Set-Amon isten imáját is, amelyet azok mondanak, akik szeretnék, hogy elhunyt rokonuk visszatérjen a földre.

Lord Carnarvon a híres egyiptológus az asak melletti piramisban, egy különös mumiát talált. A mumia mellett egy kézirat hevert, amely szerint az illető a VII-ik dinasztia fáraójának Amon Hotepnak volt főpapja és egy éjjel ellopta Osiris szentélyéből a holtakat feltámasztó imaszöveget. A fáraó ezért halálraítélte és elrendelte, hogy „Ra igézetétől kábulatba ejtve” elevenen temessék el.

Ra ígérete alatt valószínűleg a hipnózist kell értenünk, amit már az egyiptomiak is ismertek. Lord Carnarvon másnap Delhibe utazott, s amire visszajött a mumiát ellopta valaki. A babonás arab munkások égre-földre esküdöztek, hogy a halott főpap maga hagyta el helyét. Ebből a meséből keletkezett a Háromezeréves ember című film, amely nagy sikereket ért el.

Míg a filmen azonban egy komor, úriember képében a mumia visszatér, az ataki piramis lakóját néhány kilóméterrel messzebb, a sivatag szélén találták meg kifosztva. A színes mesét tehát alaposan megnyírbálja a reális valóság.

Míg az emberiség nagyrésze minden időkben kíváncsian kutatta a halál legyőzésének lehetőségeit, addig egyes helyeken volt minden olyan kísérletre gondolni, amely az életet meghosszabbította volna. Krisztus előtt százötven évvel kivégeztek egy kinai legényt, aki halott kedvesének holttestét bevitte a templomba és az oltár mögé rejtve, három napig könyörült az isteneknek, hogy keltsék életre.

Indiában még ötven évvel ezelőtt a fiatal özvegyek boldog örömmel fogadták a máglyahalált mert biztosak voltak abban hogy férjükkel a következő életben egyesülni fognak. Az angol hatóságoknak még máig sem sikerült legyőzni ezt a rettenetes szokást.

Tahitiben, aki érzi, hogy halálán van nagy ünnepséggel elbúcsúzik az élőktől és kivánszorog vagy kiviteti magát a kábító illatú őserdőkbe, amely befonja ölelőkarú liánjaival és a kétméter magas egzotikus virágok, kábító halálos lehelete alatt, örök álomra hunyja szemét.

A haláltól csak a kulturált emberiség fél. A vadaknál a primitív népeknél mindig egy eljövendő boldogabb korszakot jelent az elmulás. Ha a japán doktor Kunigoshy Madagaszkárban támasztja fel halottját, akkor öt is megölik. Azért ölik meg, mert a boldog nyugalom birodalmából vissza mert hozni valakit a küzdelem és a szenvedések földjére.