Nem próbálom itt leírni őket, versenyezve a tájköltőkkel, akik szinte megyénként felosztják maguk közt az országot, s nincs eszemben a régi szüreteket feleleveníteni. Ahogy mondtam, a présház azóta megvedlett, a nagy kádat, mely a gerendáig ért és a padláson kellett taposni, alig használják már; különben egyáltalán nem igen tapossák ma már a szőllőt, sokkal modernebb módszerek vannak, s már a mi büszke préseink is ormótlan ócskaságoknak tetszenek, akár a régi könyvnyomtatók sajtói; ma már nem mondhatnám, mint diákkoromban, a Georgicon verseit skandálva, hogy a szüret nem változott Vegilius óta, a Rapaics-közölte fényképeken puttonyosokat se látok már, vajon dívik-e még a hagyományos, kedves mozdulat, ahogy a szedőlány a bajszos férfi mögött ágaskodva, puttonyába üríti kosarát? Mindez nem nagyon fontos: ami volt, az valahogy ma is mind megvan, az életből semmisem veszhet el, mert az élet egészében egy, a maga történeti egységében, akárcsak egy ország. Amilyen például Magyarország. Hozzátartoznak az elveszett részei is!

Ez az a titokzatos állandóság, amely minden mulandóság mélyén lappang. A lélek nem a jelenben él, hanem kiterjedése van az időben, mint a tárgyaknak a térben. Az emlékezet csak visszacsatolja, ami igazában és jog szerint mindig a mienk volt. Bevonulok fehér paripán a múltba, és visszafoglalom a szekszárdi dombokat. Változó és véletlen ködfátyolképekről nincsen itt szó többé: itt érek valamit, ami már semmiképp se véletlen. Ez volt az ősréteg, ez köt össze apáimmal, a pincéző, kvaterkázó s Vergilius szerint szüretelő kaputos magyarokkal.

Életem túlnyúlik önmagán. A kadarka még rác őseimmel is összeköt, ha voltak egyáltalán rác őseim. A szekszárdi szőlőhegyről messze látni. Gyermekkorunkban arra voltunk büszkék, hogy szépidőben Kalocsáig is elláttunk, a Duna fényes szalagján túl, sőt a mogyorófavessző két végére ráhúzott, s a megcsúszás ellen raffiával rögzített távlencséket még talán tovább is. Igazában még távlencse nélkül is sokkal tovább láttam.

Az egész régi Nagy-Magyarországot láttam arról a dombtetőtől, mint egy tág kerek udvart a tanyánk körül, melynek egy kicsi, de nyájas szelete ez az aprócska szőlőbirtok, a sorompóig s a nagyanyám-emelte kőkeresztig. A szőlő egyik fele azóta már idegeneké, s a nagy udvarnak is némely része azóta idegeneké (noha ebből valamit mostanában visszakaptunk). Nekem azonban a szőlő ma is a sorompóig és a keresztig tart, ugyanúgy mint a nagyudvar is Kárpátoktól Adriáig.

Túl ezen a nagy magyar udvaron, dél felé, laktak ama rácok, akiktől a kadarka származott; keletnek pedig, messze, nagyon messze, a románok, akiknek határáig magam is elvetődtem néhány télen át, nyaranta mindig hazajárva. Szőlő-tanyám, roppant udvara közepén, távol Balkánok átlójában feküdt. Én azonban evvel nem sokat gondoltam; én, ha hazaérkeztem, Nyugat-Európában éreztem magamat, ős kultúra földjén, hol az ásó a rigólozásnál római pénzeket vet ki az agyagból, a s földespadlójú présházszoba polcán, a plafonra aggatott töppedő szőlőfürtök alatt Sévigné asszony könyve hevert, franciául, a munkásokra felügyelő kedves nagynéni ambiciózus olvasmánya.

Csakugyan mintaszerű Európa volt itt, még babonánk is kultúrát jelentett; nem adtuk föl a vallás dekórumát, de világnézetünk a szabadelvűség volt, gyűlöltük az osztrák szoldateszkát, nem hittünk háborúban, s a zsidó borkupecet nem utáltuk jobban mint ahogy az dukál. Noha én elégedetlen voltam mindevvel, s ezt az egész kultúrát kissé elmaradottnak találtam.

S valóban, inkább illett volna az a múlt század közepébe, mint ennek az elejére, 1840-be inkább, mint 1900-ba. Én viszont Verlainet és Wilde Oszkárt fordítottam, mert így tudtam akkor modern lenni, s mert erről a szőlőhegyről szálak vezettek Párizsba és Londonba is, éppúgy mint Szkutariba, s egyéb mámorok is áradtak itt a kadarkáén kívül. Igen, innen messze lehetett ellátni a forrongó, idegen jelenbe éppúgy mint az otthonos magyar múltba.

Csak egyfelé nem lehetett látni: a jövőbe. Pedig ez nagy baj volt, ez volt tulajdonképp az ok, amiért Szekszárdon nem igen lehetett aszúbort csinálni, úgy mint Tokajban vagy Ménesen. Túlságosan is bizonytalan az időjárás, a szőlőt nem lehet a tőkén hagyni, eléri az eső és megrohad. Nagy kockázat ez és ritkán sikerül. Szomorú látvány az összevert, besározódott szőlőfürt a kopaszodó lomb közt, a tépett gerezdek, kilógó, meztelen szemekkel, melyekről a zápor leverte a sötét héjt: mintha kifolyt, csöpögős emberi szemek volnának.

Az elrontott élet jut eszembe, mely a nyugalom és szépidő reményében indul, édesen érik, nő és ízesedik, nagy szüretre készül, nem siet a célhoz, túlhosszú előtanulmányokkal s áldozatos önneveléssel javítja magát, hogy minél kitűnőbb eredményt hozzon létre;  aztán egyszerre jön a háború vagy a forradalom, jön a politikai válság, elcsatolnak egynéhány országrészt, nincs munka, nincs kenyér, a tanulmányokat abba kell hagyni, az élet megromlik egyhelyben, a termés sohasem érik be. Magunkra gondolok, mindannyiunkra, a saját elromlott életünkre.

Babits Mihály