A tudomány legnagyobb ugrása a felcsertől a sebészig

- Három sebesültet hoztunk! - állít be a tábori felcserek műhelyébe egy kis csapat katona és lefekteti a bajtársakat egy piszkos szénakötegre.
- Mi baj, poilu? - szólítja meg az egyiket kedélyes hangon a felcser.
- A Császár győz! - hörgi a sebesült. Nem törődik a fájdalommal, csurgó vérével, amely vörösre festi zubbonyát. Seblázában fetrengve is csak a Császárra gondol, vízióiban Napoleont látja maga előtt, imádott hadurát.

- Golyó van benned, öregem - magyarázza neki a felcser és gyors mozdulattal tépi le róla a ruhát. Aztán szennyes ujjaival - amelyek az imént még dohányban túrtak, még előbb az ebédre való zsiros szalonnát markolták - azonmód beleturkál a vérző sebbe, hogy a golyót megkeresse. A sebesült felordít kínjában, de a felcser ügyet sem vet rá. Tovább kaparász a sebben, amíg végül diadallal rántja ki az ólomdarabot.

- Megvan a fránya lelke! Most már ne búsulj, pajtás; fő, hogy ez kinn van belőled! - biztatja a katonát - a lövedék, meg a lőpor mérgezi meg a sebet. Ha ezt kipucoltuk, minden rendbe jön. Most még kimosom a sebedet, aztán bekötözöm és pár nap mulva kutyabajod! De ne üvölts, fiam! - feddi meg fejcsóválva a szerencsétlent, amikor az ordít, mialatt forró olajat önt a sebére...

A másik sebesültet a csontrakó veszi kezelésbe, mert annak a karja kifordult helyéből. Durván megragadja a kificamodott végtagot és teljes erővel rángatni kezdi. A katona persze ordít és ki akar a vad „kezelésből” szabadulni, mire a csontrakó intésére két legény megragadja és leszorítva tartja, hogy ne mozdulhasson. Szegény feje, végül is elájul kínjában és most már tehetetlenül tűri a durva bánásmódot, az embertelen kínokat.

A harmadik katona lábát összeroncsolta az ágyúgolyó. A felcser fejét rázva mondja:
- Le kell vágni! - majd segédeihez fordulva kiadja a parancsot:
- Pálinkát neki!

Vagy félliternyit töltenek bele egyszerre a sebesült torkába, amitől annak alkoholmámora az eszméletlenségig fokozódik. Most aztán felfektetik a piszkos faasztalra, amelyről leseperték a zsíros kártyákat, a pipákat és a boroskupákat. Négy legény lefogja, a felcser pedig felemeli a deszkabódé falához támasztott fűrészt és úgy dolgozik a sebesült lábon, mintha fát vágna...

Ha megbízható adatok nem igazolnák, el sem hinnők, hogy másfélszáz év előtt még ilyen irtózatos körülmények közt folytak le az „operációk”, ilyen kétségbeejtően fájdalmas volt a műtét és a fertőzésnek ennyire szabad tere volt. Ilyen körülmények közt persze alig egy-két ritka esetben nem volt halálos vége a sebészi beavatkozásnak.

A sebészet tudománya - csodálatosképpen - évszázadokon keresztül nem fejlődött semmit. Reök Iván sebészfőorvos szellemesen jegyezte meg: „Ha a napoleoni háborúk tábori felcserének helyébe egy játékos démon Nagy Sándor vagy Julius Caesar kirurgusát csempészte volna, sem a nézők, sem maguk a sebesültek nem vettek volna észre semmi különbséget a kezelésben!”

A 19. század második felében aztán ugrásszerűen indul meg a fejlődés és az utolsó ötven esztendőben szédületes magaslatokra emelkedik a sebészet tudománya. Először a két legfontosabb problémát sikerül legyőzni: a fájdalmat és a fertőzést.

Az éther, a kloroform és az aethyiclorid felfedezésével, aztán a cocain és a novocain alkalmazásával teljesen fájdalommentessé sikerült az operációt tenni. „Az általános és a helyi érzéstelenítés volt az a csodálatos varázskulcs, amely szélesre tárta ki az emberi test kapuját” - mondja egyik tanulmányában Reök főorvos. A sebész, aki abban a nyugodt tudatban dolgozik, hogy a beteg nem szenved, most már ráér megkeresni a hibát és akár órákig is dolgozhatik a seben, ha a baj úgy kívánja.

Még nagyobb jelentőségű a fertőzés veszedelmének megszűnése. Pasteur, Lister és Semmelweis hősi küzdelmének az eredménye évente milliónyi életet ment meg. Fertőzés szempontjából ma már teljesen veszélytelen az operáció. Hogyan is férne baktérium a sebhez, amikor az operálandó testrészt előbb benzinnel lemossák, aztán jódtinkturával beecsetelik, a használandó műszereket forró gőzben fertőtlenítik, kizárólag steril kötszereket használnak, a műtőasztalt fertőtlenített lepedőkkel izolálják, az orvosok és műtősnők - akik valamennyien előírás szerinti „bemosdást” végeznek egy félóra hosszat a műtét előtt - gondosan fertőtlenített gumikesztyűben dolgoznak, sőt még a szájuk és orruk elé is steril maszkot kötnek, hogy lélegzetük se fertőzhesse meg a sebet.

1885-ben - tehát ötvenhat évvel ezelőtt - Lister, a világhírű angol sebész, még úgy vizsgálta, kötözte, operálta betegeit, hogy poros uccai ruhájában lépett eléjük és még a kezét sem mosta meg, amikor a kórházba lépett.

Ebben az időben még indokolt volt az operációtól való félelem, de ma már semmi alapja nincs. Hogy mégis fennáll, az nyilván annak tudható be, hogy a nagyszülőktől örököltük a műtét veszélyességének tudatát. A nagyszülők idejében még valóban veszélyes volt a műtőasztalra feküdni, de ma erről beszélni sem lehet. Az operáció csak javíthat a betegségen! A műtőasztalon való halál olyan ritka, mint a fehér holló és akkor sem a sebészi beavatkozás okozza, hanem rendszerint szívgyengeség, ami operáció nélkül is sírba vitte volna a beteget az első nagyobb izgalom alkalmával. Fertőzés sohasem fordul elő operációnál és fájdalmat sem érez a beteg, mert vagy elaltatják vagy érzéstelenítik. Hála az érzéstelenítő és fájdalomcsillapító szerek nagy tömegének, operáció után sem kell már a betegnek szenvedni. A modern sebészet módszerelnek fejlődése lehetővé teszi, hogy a műtét után alig néhány nap mulva - könnyebb eseteknél 24 óra mulva - már a maga lábán jár a beteg. Tehát elmult az az idő is, amikor egy operáció hetekre, sőt hónapokra kivetette életmódjából, munkájából a beteget.

A fájdaloramentességen és a fertőzés kizárásán kívül óriási eredményeket ért el a sebészet fejlődése a műtéti technikák terén is. Évról-évre tökéletesednek a műtéti technikák, amit az operációs halálozások feltűnő csökkenése bizonyít. A felületen levő és a mell-rákok halálozási arányszáma régebben 20 százalék volt, ma mindössze egy-két százalék. Méhráknál 40-től 80 százalékig terjed már a műtét révén való teljes, végleges gyógyulások száma. A gyomorrákoperációk halálozási arányszáma 50 százalékról leesett 10-30 százalékra. A vastagbélrák, amelyet ma már két részletben operálnak, ezáltal az 50 százalékos halálozási arányszámról leesett 12-18 százalékra, végleges gyógyulást pedig 25-60 százalékban tapasztalnak operáció után. A vakbél-műtét már egyáltalán nem nevezhető veszélyesnek, legfeljebb ha későn kerül kés alá a beteg, akkor akad egyszázalékos halálozás.

Az epekő-műtéttől sem kell félni, mert ha kezdeti stádiumban operálják, legfeljebb egy-két százalékban halálos kimenetelű. A golyva-operációk halálozási statisztikája - ha nem basedowról van szó - egy százalék alatt marad. Gondolni kell arra is, hogy bizonyos betegségek operáció nélkül feltétlenül halálosak. Ilyen például a mechanikus bélelzáródás, amely műtét nélkül feltétlenül sírba visz, viszont műtéttel a betegeknek legalább ötven százaléka megmenekül. Ugyanez a helyzet a gyomorfekély-átfúródásnál. De ha ezt az első hat órában operálják, kevesebb mint 10 százalék, ha később, legfeljebb 20 százalék a halálozási arányszám - 100 százalék helyett!

Kétségtelenül akadnak olyan operációk, amelyek „életre-halálra” mennek, de ez annyit jelent, hogy 50 százalék az életremény, tehát még mindig sokkal jobb, mint az opcrációnélküli biztos halál. Az operációtól való félelem tehát teljesen indokolatlan, a beteg, aki a műtőasztalra fekszik, teljes mértékben bízhatik a jövőjében, mert a sebész biztos kése csak javíthat az állapotán.