A közmondás, amely szerint semmi sem új a nap alatt, talán semmire sem illik jobban, mint a korszerű háború egyik fegyverére, a harcigázra. Ha valakinek azt mondanók, hogy a harcigáz már a napóleoni háborúk idején általánosan használt harceszköz volt, az illető valószínűleg fejcsóválva jegyezné meg, hogy ne tartsuk bolondnak. Pedig a gáznak mint harcieszköznek használata ennél sokkal régebbi időkre vezethető vissza. Igaz, hogy nem a mai alakjában használtak és nem adtak nekik olyan nyelvkificamító, előkelően hangzóneveket, mint például difonilaminklorarzin; viszont még csak létezett és hatását illetőleg ma sem maradna el egyes korszerű harcigázok mögött.

A várak kifüstölése

Aki érezte már a kályhában égő friss fenyőfa kicsapó füstjét, az tapasztalhatta, hogy a tökéletlen égésnek ez s terméke, még a szoba levegőjével jól összevegyítve is, kellemetlen, fojtó, köhögtető szagot terjeszt. Márpedig szaglóérzéke az ókori embernek is volt, fenyőfa pedig az ókorban is termett, sőt építkezési anyagul is felhasználták. Az akkori hadieszközükkel szemben ez az anyag is elegendő védelmet nyujtott. Olyan támadó fegyvert kellett tehát kieszelni, amely alkalmas volt arra, hogy a védők ellenállóerejét meggyöngítse. Az ókori ember a legegyszerűbb, legtermészetesebb módszerhez folyamodott. Egyszerűen kifüstölte őket.

A harcigáz legősibb formája tehát a füst. Mégpedig olyan anyagok elfüstölése, amelyek könnyeztető fojtó gázokkal telített füstöt fejlesztenek. Igen ám! De ezt a füstöt valahogyan arra a helyre kellett juttatni, ahol arra éppen szükség volt. Különösen az ős-Germániának fenyőfából épült erődítéseinél ez nem volt probléma. Néhány égő nyíl elegendő volt a faalkotmány lángbaborításához és máris megmutatkozott a kívánt eredmény: a füst.

Kéngáz

Minden támadófegyver ellen azonban megtalálják rövidesen a megfelelő védekezést is. Az erődöket nem fából, hanem kövekből építették fel és ezzel elérték, hogy ez az ókori „gáztámadás” vagy ha így jobban tetszik, „gyújtóbomba”-támadás eredménytelen maradt.

Az emberi elme azonban találékony. Ha felgyujtani nem is tudta a védők erődítését, a mérgező füstöt mégis odaterelhette. Erre a célra pedig a szél hajtóerejét használta fel olyképpen, hogy az erődítménynek a széllel szemben fekvő oldalától bizonyos távolságra máglyát rakott, azt meggyújtotta, a szél pedig a füstöt az erődre terelte. Amikor felfedezték a szurkot és a ként, a fenyőfa mérgező füstjével már nem elégedtek meg. Az új anyagok közül különösen a kén vált be, és közel 2300 esztendeig csaknem kizárólag a ként használták harcigázul.

Legelőször valószínűleg a spártaiak alkalmazták Krisztus előtt 424-ben, amikor elfüstölt kén és szurok segítségével vették be Delion sáncait. Krisztus után 230-ban Július Africanus kezdi a rettegett, görögtüzet használni, amelyet a 7. században Kallinikoz tökéletesít. A petróleum, szurok, gyanta, kén, salétrom és mész összekeveréséből előállított görögtűz olyan hatásos harcieszköznek bizonyult, hogy nemcsak a keletrómai birodalmat védik meg vele a mohamedánok támadásával szemben, hanem a szaracénok még 400 évvel később is nagy sikerrel alkalmazzák a keresztes háborúkban.

A 13. században feltalált puskapor újra előtérbe hozza a gázháború gondolatát. Nem kisebb emberek, mint Leonardo da Vinci, Glauber és Leihnitz munkálkodnak a harcigáz tökéletesítésén. 1575-ben az osztrák Senfftenberg arzéntartalmú füstgolyókkal kísérletezik; a napóleoni háborúk idején pedig az angolok ciánhidrogénnel töltött ágyúgolyókat akarnak a franciák ellen használni. Feltűnt tehát a korszerű harcigáz két fontos alkotóanyaga: az arzén és a cián. A kísérletek azonban mégsem vezethettek jó eredményekre, mert Lord Dundonald 1885-ben mégis csak a már jól bevált kénnel akarja Szevasztopolt kifüstölni.

Gáz a banditák ellen

Az 1899-ben újból megkötött hágai egyezmény aztán végleg megtiltja a hadviselő feleknek a harcigázok használatát. A kémikusok azonban tovább dolgoznak a laboratóriumokban és a harcigáz használatára most már békében is sor kerül. Különösen az amerikai rendőrség használja az egyre jobban elszaporodott gengszter-támadások vérnélküli leküzdésére. Az erre a célra használt könnyfakasztó-gázak olyan hatásosak, hogy az 1914-1918. évi világháború elején, a hágai egyezmény ellenére, a franciák gázzal töltött puskagránátokat lőnek a német állásokra, amire a németek ugyancsak ingerlő harcigázzal töltött ágyúlövedékekkel válaszolnak.

Az első korszerű gáztámadást aztán a németek hajtották végre 1915 április 22-én, amikor Ypern mellett klórgázzal támadtak. Az egészségrontó hatás borzalmas volt, de még borzalmasabb volt a pszichikai hatás. Ekkor jöttek rá arra, hogy a gáztámadás akkor a leghatásosabb, ha váratlanul éri az ellenséget.

Az yperni gáztámodást követte a többi, amelyek közül különösen említésre méltó az 1916 június 23-án Verdunnél végrehajtott nagy gáztámadás. A németek akkor klórhangyasavas triklometileszterrel, röviden poranyaggal támadtak. Később mustárgázt, azaz diklordiotilszulfidot használtak.

folyt. köv.)